hirdetés
hirdetés
hirdetés

A válság ajándéka: beszélgetés dr. Buda László pszichiáterrel

Ne akarjuk mindenáron elkerülni a kiégést!

Béke van körülöttünk, betegségeket tudunk gyógyítani, majdnem mindenkinek jut ivóvíz – régen volt ilyen jó dolga az embereknek a fejlett világban. Mégis mindenhol a válság néz vissza ránk: gazdasági válság, klímaválság és a saját életünkben előforduló számtalan válság. Erről az ellentétről beszélgetünk dr. Buda László pszichoterapeutával: válságkezelésről, korszellemről, fél szívekről és kipufogókról.

Miért van manapság ennyi ember válságban? Kapunyitási pánik, kapuzárási pánik, életközepi válság, kamaszkor… Nem lett egy kicsit divat válságban lenni?

Nem tudom megmondani, mennyire lett divat, mert én egyénekkel foglalkozom, nem a társadalom elemzésével. Azok az emberek, akikkel én találkozom, elég gyakran vannak válságban – ezért is jönnek terapeutához. Többnyire olyan élethelyzetben vannak, amit sem megoldani, sem elkerülni nem tudnak.

Törvényszerű, hogy mindenki átessen ezen?

Egyáltalán nem. Például a kamaszkor is valakinél rettenetes nagy cirkusszal jár, és az egész család belerokkan, valahol meg nincs semmi különös, felnőtt a gyerek, aztán észre se vettük. Az életközepi válság viszont valóban divatos fogalom lett mostanában.

Életközepi, azaz úgy a negyvenes éveink felé kerülünk válságba?

Dr. Buda László
Igen, bár ez azért nem feltétlenül életkorhoz kötött. Van, akinek ilyen jellegű krízisei már az életpályája elején jelentkeznek, és van, akinél egyáltalán nem köszönt be. Vagy kitolódik későbbre. Úgy tűnik, a legtöbb ember az élete első felében igyekszik valamilyen karriert csinálni. Maga sem tudja, hogy mi motiválja, de általában bizonyítani akar, meg akar felelni, önállósodni, függetlenedni akar. Végre-valahára a gyerekkor relatíve elnyomott lelkiállapota véget ér – lássuk be, a szülők ott azért nagy hatalmat jelentenek. Valamilyen szintű kontrollt mindenki megpróbál szerezni a saját élete fölött: hatalmat mások fölött, szabad mozgásteret, pénzügyi meg mindenféle értelemben vett szabadságot vár, és ennek megfelelően elképzel egy karriert. Aztán vagy bejön a dolog, vagy nem.

Eredetileg az életközepi válság mint fogalom nem is csak a munkára vonatkozott, hanem arra a megdöbbenésre, hogy te jó ég, hát itt vagyok ennyi évesen, és még mindig nem vagyok boldog, vagy még mindig nem tudom, hogy miért csinálom ezt az egészet. A lemez B oldalán vagyok, már biztos, hogy nincs annyi hátra, amennyi eddig eltelt, és sehol nem tartok. Ennek így semmi értelme, ahova ez vezet, az engem nem fog boldoggá tenni. Ez együtt rendkívül nyomasztó lelki csomaggá tud összeállni.

Ez gond? Legalább idejekorán rájött…

Ez lehet nagyon jó is, igen. Az egész krízissel vagy a kiégéssel érkező legfontosabb üzenet az, hogy nem kell félni tőle. A kiégés, a burnout-szindróma nem egy betegség, ahogy ezt eleinte kezelték. Nem egy olyan állapot, amit mindenáron el kell kerülni. Ez kicsit olyan, mint az autó kipufogója. A régi autóknál ki kellett égetni időnként a kipufogót. Kikormolták, minden zsírt, koszt, ami lerakódott, leégettek róla. Utána megújulva, felfrissülve mehetett tovább. A válságnak ez az ajándéka, ezért pszichológusi szempontból nagyon fontos dolog. Át kell menni rajta, meg kell élni, nem szabad elkerülni, elodázni, letagadni, hanem bátran keresztülmenni rajta. Volt egy páciensem, aki ezt úgy fogalmazta meg, hogy: „Keresztülkísérem magam a nehéz időkön.” Ez nekem nagyon tetszik, mert benne van egyfajta bátorság az élettel szemben, benne van egy kis bizalom a gondviselésben, hogy majd csak nem döglök bele, meg magamban is bízom, hogy én is mozgósítok mindent, amit kell. A munkahelyi világban, a karrierharcok közepette elég gyakran megesik, hogy valaki ezt ki akarja spórolni. Az utolsó pillanatig tagad, pedig belül ő már érzi, hogy valami nem stimmel, kihunyt a szenvedély azzal kapcsolatban, amit csinál. Vagy morális dilemmái lesznek – ez is egy nagyon érdekes terület. Hirtelen megérzi, hogy az az ügy, aminek szentelte magát, nem jó. Erkölcsi értelemben.

De ez azt feltételezi, hogy szabadon választhat. Mi van akkor, ha be van szorítva: ki kell fizetni a lakáshitelt, ott vannak a gyerekek…

Szabadnak lenni azért nem feltétlenül a körülmények függvénye. Extrém példaként gyakran előhozzák a koncentrációs táborok emlékeit. A legmegrázóbb történetek a 20. századból. Ott is az a tanulság, hogy az emberek nagyon különbözőképpen reagáltak erre. Viktor Frankl pszichiáter, aki három évig volt koncentrációs táborban, és csaknem minden szerettét ott vesztette el, azt mondja, hogy a legabszurdabb, legfájdalmasabb és legembertelenebb helyzetben is van az életnek egy lehetséges értelme, amitől a szenvedés is értelmet nyer. Amikor az embernek nincs lehetősége szabadon alkotni, és az élet élvezete is enyhén szólva meg van nehezítve, akkor is értelmet adhat az életnek az, hogy lelkileg fejlődhet. Belül szabad maradhat az ember a legextrémebb körülmények között is. Persze csak akkor, ha nem hiteti el magával, hogy neki nincsenek választási lehetőségei.

Mit szokott mondani valakinek, aki ebben a helyzetben van? Mennyire nehéz átadni, hogy a válság tulajdonképpen egy lehetőség?

Akikkel én beszélgetek terápiás helyzetben, általában azért vannak itt, mert nagyon szeretnének valamilyen kiutat találni. És előbb-utóbb meg szokták érteni, hogy ezt a kiutat nem feltétlenül úgy kell megtalálni, hogy ezerrel várom, mit hoz az élet. Hanem ez legtöbbször egy belső átrendezést, többnyire elengedést igényel. Takarítást.

Tehát tenni kell érte.

Igen. Teret kell teremteni belül, hogy az ember felismerje a szabadságát, azt, hogy mindig vannak döntési lehetőségei. A cselekvés az, ami szabaddá tesz. Viszont ehhez először fel kell ismernünk a korlátozottság, a determináltság érzésének a mozgatórugóit. Tegyük fel például, hogy nekem föl kell kelnem minden reggel hatkor, hogy beérjek nyolcra, mert van egy állásom, és nem engedhetem meg magamnak, hogy késsek, mert akkor kirúgnak. Ha nem figyelünk oda, az egész gondolatmenet leegyszerűsödik egy „kell”-re, és ez a „kell” komoly zsarnok lesz az életünkben. De van, aki el tudja magát juttatni addig, hogy átfogalmazza magában mindezt: kelleni nem kell, megtehetem azt is, hogy nem kelek fel, nem megyek be a munkahelyemre – de annak lesznek következményei. Meg kell néznem, hogy az a döntés hova vezet. Ha nem akarom vállalni azokat a következményeket, akkor felkelek. De nem azért, mert „kell”, hanem mert én így döntök.

Ha tehát saját döntéseként fogja fel az ember a muszájt, akkor könnyebb lesz elviselni?

Igen, ha így éli meg, már nem olyan nyomasztó. És ez fontos, mert a „kell”-eknek ez a zsarnoksága elképesztő rossz hangulatot teremthet a mindennapokban. És valójában tényleg nem ez a helyzet.

(...)

Tehát akkor a tüneti kezelés is megoldás? Engedjük el, hogy találunk jobbat, és fogadjuk el, hogy ez van?

Szerintem igen. Elfogadni, hogy most ez van, és hogy a lelkemnek van egy olyan része, ami áhítozik valami másra, de jelenleg nem látom ennek a realitását, és ezért beleállok a valóságba száz százalékig. És ha majd kinyílik egy ajtó, ami most még nincs, akkor bemegyek rajta. De addig ezt csinálom, ami van. Csak készen kell állni az ajtónyitásra.

Ez nem nagyon fájdalmas?

Fájdalmas is lehet, veszélyes is lehet. Különféle kockázatai vannak annak, ha valaki elkezd reflektálni magára. Lehet, hogy jobban jár, ha nem bolygatja. De csak rövid távon. Hogy a saját szűkebb szakmámat vegyem példának, orvosként is úgy rendezkedtünk be, mintha egy focimeccsen lennénk. Az a lényeg, hogy ha egy játékos lesérül, akkor legyen ott valaki, aki beszalad, és megpróbál mindent megtenni azért, hogy az illető tovább tudjon focizni. Hogy a kilencven perc működjön. És tulajdonképpen visszaküldi őt abba a szituációba, ami megbetegítette. Minél hamarabb álljon lábra, és menjen vissza ugyanoda. Ha egy orvos nem így gondolkodna a pályán, ha nekiállna ott életmódtanácsokat adni, meg előadást tartani arról, hogy milyen veszélyes a foci, esetleg lebeszélné róla a pácienst, az nonszensz lenne. Ugyanez vonatkozik az üzleti körökre is. Ott az emberek első körben azt szokták várni – ha egyáltalán igénybe vesznek tanácsadót, pszichológust, bárkit –, hogy emelje a hatékonyságot, trükköket, tippeket, „besztprektiszeket” kérnek, hogy hogyan irányítsák az embereket. Hogyan használják, befolyásolják őket, hogyan kössenek win-win megállapodásokat, ahol a lényeg ugye az, hogy neki legyen win. Arra kérnek útmutatást, hogy hogyan manipulálhatják eredményesebben a környezetüket. És ezzel nincs is semmi baj, ez így van rendben. Viszont néha tényleg az egész építmény meginog, mert valaki fölteszi a nagy kérdéseket, vagyis hogy pontosan mit is keresek én itt, hova rohanok, miért gyűjtögetek, mit akarok egyáltalán, mi fontos nekem az életben igazán? Ha valaki átgondolja ezeket, gyakran arra jut, hogy na jó, inkább hagyjuk.

Ilyenkor szoktak elkezdeni kézműves szappant főzni meg Caminót járni?

Igen. Nekem nagyon tetszik ez a folyamat, szeretem látni, hogy egy csomó ember, amikor már sikeres vezető, szép karrierje van, rájön, hogy ugyan fölért ő a létra tetejére, de a létra nem a jó falhoz támaszkodik, nincs ott semmi. Vagy nem az van, amit várt. És akkor lekecmereg, lassít, megpróbálja megnézni, hogy mihez is lenne valójában kedve.

Van valami tendencia abban, hogy mihez kezdenek ilyenkor az emberek?

A leggyakoribb, úgy vettem észre, hogy valami egyszerű és hasznos tevékenység vonzza őket. Más emberekkel foglalkozni, segíteni, alkotni szeretnének.

Egy tőzsdei cég vezetője, miután tönkretett három osztályvezetőt, egyszer csak rádöbben, hogy ő egy kutyamenhelyen szeretne dolgozni?! Hát ez elég éles váltásnak tűnik…

Nem biztos, hogy ennyire sarkosan, de igen. Vagy ami még elő szokott kerülni, hogy érdekli őket a föld, az állatok, valamilyen kreatív dolog, kézművesség.

Önnek is volt ilyen szakasz az életében? Sosem akart inkább asztalos lenni? Nem akart egy nagyobb váltást?

(...)

Visszatérve a témánkhoz, Ön szerint mi az, ami leginkább visszatartja az embereket attól, hogy változtassanak az életükön?

Nekem az a tapasztalatom, hogy a legtöbb ember szeretne egyszerűen egy „oké-érzéssel” élni, hogy oké a világ, én is oké vagyok, csináljuk, amit éppen a pillanat vár tőlünk. Ahogy a buddhisták szokták mondani: arra a kérdésre, hogy mi a dolgom az életben, az a legjobb válasz, hogy nézz az orrod elé. Ami ott van, az a dolgod. Kész. Ezzel a természetes, osztatlan, lelkes figyelemmel fordulni afelé, ami épp szembejön velünk. De legtöbbször nem ez van. Az ember figyelmének egy része a múltjához kötődik: a dolgok igazából nem jól sikerültek, és emiatt van most ez meg az. Nyilván nem kell állandóan a múltban vájkálni, de ha valami megakadályozza, hogy nyitott legyek arra, ami jelenleg körbevesz, akkor azzal valamit csinálni kell. A múltat nem kell sem megtagadni, sem elfelejteni, a múltat átölelni kell. Befogadni, meg kell vele békélni – és ez időnként munkát igényelhet. Ugyanígy korlátozhat a jövőre vonatkozó aggodalmak tömege. A múlt rendezetlensége miatt a jövőbe is különféle katasztrófákat tudunk vetíteni: „úgysem sikerül”, „előre tudtam”. Mindez átvetül az elképzelt jövőbe, és megakadályoz abban, hogy teljes szívvel csináljuk azt, ami az orrunk előtt van. Na, ezekkel érdemes foglalkozni.

Mi lenne az elérendő, optimális állapot?

Azt hiszem, túl sok energiát fordítunk a racionális oldalunkra, miközben érzelmi lények is vagyunk. A racionális lényünknek szüksége van autonómiára, értelmes munkarendre, megfelelő körülményekre. Az érzelmi lényünknek szüksége van jó kapcsolatokra, derűre, optimizmusra, lelkesedésre. És ugye van a – mondjuk így – spirituális lényünk, a lelkünk mélyebb rétege, ahol meg szükség lesz arra, hogy úgy érezzük, amit csinálunk, azzal hozzájárulunk valami nagyobb, valami értelmes, szép, fontos dologhoz. A Távol Afrikától című filmben mondta valaki, hogy az a jó az állatokban, hogy nem csinálnak semmit fél szívvel. Hozzáteszem, hogy az a nem jó az emberekben, hogy bizony elég sok dolgot csinálunk fél szívvel. És ez nem tesz jót sem az ügynek, sem nekünk. Mi is arra vagyunk optimalizálva, hogy ha csinálunk valamit, akkor azt csináljuk teljes odaadással.

Dr. Buda László
Pszichiáter és pszichoterapeuta, szenior tréner és coach egy évtizednyi vállalati tréning és vezetői coaching tapasztalattal. Egykori egyetemi tanszékvezető, a Szomatodráma és az Ultrarövid Terápia módszerek megalkotója és tanítója, öt könyv (többek közt a Mit üzen a tested? és a Mit üzen a lelked? című bestsellerek) szerzője, két gyermek édesapja. Jelenleg elsősorban önismereti és önképző csoportok vezetésével, egyéni konzultációkkal, előadások tartásával, írással és a testorientált pszichoterápiás szakmai közösség szolgálatával foglalkozik.

A cikket teljes terjedelemben az Üzlet és Pszichológia magazin legfrissebb számában olvashatjátok. Keressétek az újságárusoknál, vagy rendeljétek meg itt.

hirdetés
IRATKOZZON FEL
HÍRLEVELÜNKRE!

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!

hirdetés
ÉRDEKES HÍRE VAN? KÜLDJE EL NEKÜNK!
hirdetés

Az Üzlet és Pszichológia és a hrpwr.hu ismét bemutatja a nagy sikerű „kékgalléros” konferenciát! Kékgalléros HR kihívások 3.0 szakmai konferencia szeptember 26-án.

Meg akarsz tanulni gyilkosan jó álláshirdetést írni? Gyere el „Kreatív álláshirdetés” workshopunkra október 9-én! Előadó: Földi Miklós Dániel reklám- és neuropszichológus

Zöld marketing és kommunikáció Itt a zöldár! A tudatos fogyasztók már átlátnak a greenwashingon, de mi jön ezután? Save the date: 2019.10.10.

Hogyan győzhető le az időstressz? Energiamenedzsment 4 lépésben. A december 13-i tanfolyam során rövid, közös mindfulness gyakorlást tartunk, amit aztán beépíthetsz a hétköznapjaidba.

Toborzás/kiválasztás konferencia DEMO-túrával egybekötve november 5-én. Az előadások hosszabb szünetében a kiállítók a gyakorlatban is bemutatják megoldásaikat.

hirdetés