hirdetés
hirdetés
hirdetés

Interjú Ráskó Eszter humoristával és hr-managerrel

„Mondjad már, hogy mire gondolok!”

Egy Ráskó Eszter-interjúhoz fel kellene találni egy speciális billentyűzetet. Nem elég csak a szavakat leírni. Kellene valahogy jelezni, hogy az adott mondat hol mozog a vérkomoly és a teljesen (ön)ironikus skálán, a befelé gondolkodás és a hangos gesztusok koordinátarendszerében. De az én billentyűzetem csak szavakat tud rögzíteni: önismeretről, szülőkről, haknikról és miniszterelnökökről.

Mit csinálsz, ha nagyon rossz napod van?

Iszom! Nem tudom amúgy... Nem nagyon szokott már igazán brutálisan rossz napom lenni. Olyan nincs, hogy belesüppedve a bánatba sóhajtozom, hogy „jaj, most mi lesz”. Most már évek óta nem voltam ilyen sebnyalogatásokban hosszabb ideig. 

Kinőtted?

Elkezdtem azt csinálni, ami az utam, a hivatásom, és ez kirángatott az önsajnálatból. 

Most a standupról beszélünk, ugye? Mert azért nálad lehetne válogatni: hr-vezető, pszichológus, szexuálpszichológus…

Van néhány dolog, amivel foglalkoztam, de valójában minden a standup köré épült így utólagosan. Szerintem ez vagyok én.   

Emlékszel, melyik volt az a pillanat, amikor először kimondtad magadban, hogy ez most én vagyok?

Amikor felmentem először a színpadra. Megérkeztem, és a közönség is egyből azt mondta: „Na, ez megérkezett!” Egyértelmű volt mindenki számára. 

Ez mikor volt?

Még a legeslegelső szárnypróbálgatásom alkalmával, 2010-ben. Eljöttem, kipróbáltam magam, megnyertem a Félőrültek Fesztiválját a Godot-ban… 

…az egy tehetségkutató volt kezdő humoristáknak, ugye?

Igen. És aztán megrettentem, féltem, hogy nem fognak komolyan venni pszichológusként. Akkor voltam friss diplomás, indult az élet. Féltem, hogy nem lesz egzisztenciám, nem fognak elfogadni szakemberként, ha mellette humorista is leszek. Úgyhogy ezt lefagyasztottam, hiába hívtak fellépni, mondtam, hogy nemnemnem. 

Miért akartál egyáltalán pszichológus lenni?

Mert nagyon rossz voltam matekból, és utáltam a történelmet. Egy dolog érdekelt: az emberek, az emberi kapcsolatok. Úgy éreztem, hogy ez le tudna kötni. Nagyon szerettem az irodalmat, szerettem a verselemzéseket, amikor kapcsolatokat kellett kibogozni, és az érzésekről kellett beszélni, meg arról, hogy vajon mi zajlik le egy emberben ahhoz, hogy ilyen-olyan dolgokra vetemedjen. Nagyon korán, 9-10 éves koromban tudtam, hogy pszichológus leszek, meg is nyugodtam, hogy akkor ez most ki van találva. De azért az is eszembe jutott közben, hogy Fábry Sándor is szeretnék lenni. Ez a két vonal a tudatalattimban mindig porondon volt, csak akkor még nem tudtam ilyen konkrétan megfogalmazni. 

Mi a szakterületed?

Munka- és szervezetpszichológus vagyok, aztán megcsináltam egy posztgraduális képzésen a szexuálpszichológiát kedvtelés végett. Ebből jött végül is a szakmám, vagyis a hr területe. A média jobban szereti a szexuálpszichológiát kipoentírozni, mert nyilván az az eladható része, de ahhoz, hogy igazán el tudjak ott startolni, kellett volna még három-négy év. Bennem meg nagyobb volt a stabil egzisztencia iránti vágy, mintsem azt végig tudjam csinálni. Olyan gyorsan akartam független lenni, amilyen gyorsan csak lehet, úgyhogy elmentem a jövedelmező, ámde kevésbé színes üzletág felé. Jobb is így nekem, mert itt egy nagy csoportnak vagyok a tagja, sok ember között, nem mindig ugyanarra kell fókuszálni napi hat-hét órában. És talán még fiatalka is lettem volna a pszichológiához – gondolom utólag. Nem tudtam volna jól megvédeni magam. 

Megvédeni? Mitől? 190 centi magas vagy, és 130 kiló (ezeket az adatokat természetesen te állítottad magadról)…

Nagyon empatikus vagyok, és napi több órában hallgatni komoly problémákat, az nekem megülné a lelkemet. Ez a „kanapéztatós” klinikai pszichológus műfaj szerintem a húszas éveiben senkinek nem könnyű. Inkább negyvenéves korodra jutsz el odáig, hogy elég kérges legyél ahhoz, hogy ne minden jusson át rajtad. Nyilván van, aki úgy születik, hogy egyből rezisztens ezekre a dolgokra, de én nem. 

Most szépen elmesélted, hogyan nem lettél humorista. Miközben a Dumaszínház társulatának tagja vagy havi tíz-húsz fellépéssel.

Mert eltelt jó sok év. Tinóként még nem tudtam, hogy nincs tétje annak, hogy ki mit gondol rólam, illetve hogy milyen a világ felnőttként. Aztán rájöttem, hogy ennyire egyszerűen nem tudok magamból hülyét csinálni, illetve hogy ennyiről nem szólhat az élet, amennyiről most szól, hogy valamit még keresek. Úgyhogy elmentem egy másik tehetségkutatóra, ahol azt éreztem, hogy most jött el az én időm. Itt aztán mehet, ami a csövön kifér, úgyhogy nem szabad visszafogni magam. De közben kellett a lelkiismeretemnek, hogy kipróbáljam a civil életet is. Ráadásul szeretem is, különben nem ragaszkodnék hozzá ennyire. Azért dolgozom még mindig részmunkaidőben hr-esként, mert szeretem a munkámat és az embereket, akik körülvesznek. Úgy érzem, hogy eltávolítana a valóságtól, ha csak a fellépéseim lennének. Én az fajta vagyok, aki mindig a végsőkig megy a határaiban. Nekem kell ez a keret, hogy reggel felkelek, bejövök, elindul itt a napom, csinálom a dolgomat, és aztán megyek tovább. 

Elmennek a munkatársaid a fellépéseidre?

Hajaj! (sóhajt) 

Örülsz nekik?

Nem annyira, mert az ott egy másik élethelyzet, és nem kifejezetten píszí hr-vezetői attitűd. A magánéletembe se viszem őket haza, amikor anyagkészítés közben otthon járkálok mackónadrágban, és a fickómmal kiabálok, hogy: „Mondjad már, hogy mi az, amire gondolok!” Pedig az is vicces. De persze utólag azért örülök is neki, ha eljönnek, mert jólesik, hogy érdekli őket, amit csinálok. 

Észre szoktad venni a kollégákat a közönségben?

Vannak tipikus tukánnevetésű kollégáim, akiket ki szoktam hallani a közönségből. De sötétben nem látom őket. Hacsak nem elöl ülnek. 

És a szüleid?

Ők nem dolgoznak velem hál’ istennek… 

Úgy értem, ők el szoktak menni megnézni?

Ha Nyíregyházán lépek föl, akkor igen, mert ott laknak, különben nem. Volt már olyan fellépésem, ami borzasztó rossz volt, éppen Nyíregyházán, és ott voltak a szüleim. Ez volt a legdurvább eddig. Szétestem valamiért, és a közönség rögtön megérezte. Fellépni így, pláne otthon, nagyon rossz. De úgy voltam vele, hogy én is láttam már őket elégszer rossz passzban, úgyhogy ez bele kell, hogy férjen. Nyugodjunk meg! Nincs ez a megfelelési kényszer rajtam, hogy úristen, mit fog szólni anyám. 

Mit mondtak, amikor hazamentél, és bejelentetted, hogy humorista leszel?

Nem volt engedélykérés, bejelentés vagy hasonló. Tények voltak. Szóltam, hogy kapcsoljanak tízkor az RTL Klubra. Nyilván az embernek, ha a saját gyerekéről van szó, először nem az jut az eszébe, hogy ez milyen nagyszerű lehetőség, hanem hogy bohócot csinál magából, tökéletes anyagi csőd, mit fognak gondolni a szomszédok, és különböző magasabb rendű félelmek. Úgyhogy én igyekeztem kizárni őket, gondoltam, ezt majd megbeszélik egymással vagy másokkal, mert nekem erre most nincs kapacitásom, hogy az ő aggodalmaikat is segítsek feldolgozni. Eltelik majd bizonyos idő, és megszokják. Egyelőre a saját nehézségeimet kell legyűrnöm.

A cikket teljes terjedelemben az Üzlet és Pszichológia magazin legfrissebb számában olvashatjátok. Keressétek az újságárusoknál, vagy rendeljétek meg itt.

(forrás: ÜPSZI)
hirdetés

Címkék

IRATKOZZON FEL
HÍRLEVELÜNKRE!

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!

hirdetés
ÉRDEKES HÍRE VAN? KÜLDJE EL NEKÜNK!
hirdetés
hirdetés