hirdetés
hirdetés

Amikor meg kell nyomni a piros gombot – interjú

Molnár Áron, noÁr: „Le kell győznöm magamat, különben legközelebb a rehabon beszélgetünk”

A WHO két évvel ezelőtt, 2019 tavaszán nyilvánította hivatalosan is mentális betegségnek a kiégést, ami most már nemcsak menedzsereket fenyeget, hanem bárkit utolérhet. A tüneteket ismerjük: folyamatos fáradtság, a hatékonyság elvesztése, a cinizmus felerősödése – az okokat illetően viszont csak tippelgetünk, pedig ebben kéne okosnak lenni. Azért, hogy nyakon csíphessük az esetleges jeleket, én egy olyan embert hívtam beszélgetni, aki láthatólag töretlen energiával tolja, és messze nincs kiégve. Még. Vagy már igen, csak jól leplezi. Határvonalakról, lelkesedésről, munka/párkapcsolat egyensúlyról és a kiégéses frusztrációkról kérdeztem Molnár Áron, színészt, a noÁr Mozgalom „frontemberét”.

2010-ben elindult a színészi karriered, majd néhány év múlva előléptél, mint rapper és közéleti aktivista. Sok helyen elmondtad, hogy ez nem egy csapásra történt, hanem egy folyamat volt, de erről keveset tudni. Mielőtt a mostani helyzetet elemeznénk, kíváncsi lennék, hogyan alakult benned ez a folyamat.

Színészként mindig is az érdekelt, hogy egy adott szerepen keresztül hogyan tudok beszélni az engem foglalkoztató problémákról. Jó kis terápia volt Csehov, Ibsen vagy éppen Shakespeare szavain keresztül megélni mindenféle gondolatomat és fájdalmamat, és közvetíteni. De egyre inkább azt vettem észre, hogy a problémáim túlnőttek a színház falain, és már nincs türelmem kivárni, amíg megtalál egy adott szerep, és akkor azon keresztül majd jól elmondhatom, amit akarok. Kevésnek éreztem, hogy két-háromszáz éve leírt mondatokon keresztül kíséreljek meg megfogalmazni valami jelen idejűt, úgy gondoltam, hogy ezt E/1-ben, a színház falain kívül jobban lehet. Ezért alapítottam meg a noÁr-t.

Lehet, hogy viccesen hangzik, de ennek a közéleti-szociális gondolkodásmódnak volt valami gyerekkori előzménye? Te voltál az, aki az óvodában lepofozta azt, aki elvette a másik uzsonnáját?

Hát, ez a lepofozás érzékeny téma, mert én régen sokkal agresszívabb voltam. Mi a húgommal a „szemet szemért” elv alapján nevelkedtünk a veszprémi paneldzsungelben, ott életben kellett maradni. Szerencsére a gyógytornász édesapám és a pszichológus édesanyám igyekezett otthon finomítani az eszköztáramon, lelkileg volt kihez fordulni, és mire iskolás lettem, már igazából belülről jött, hogy odalépjek ahhoz, akit abuzálnak. Aztán ez végigkísért középiskolában, a Színművészetin, és legutóbb a Vígszínház volt az a hely, ahol úgy éreztem, ki kell állnom.

Fotó: Huszár Dávid

Viszont az olyan típust, mint te, lehet, hogy a gyengébb, védtelenebb osztálytársak szeretik, de az osztályfőnökök, igazgatók, edzők pont hogy irritálónak szokták tartani…

Nem, az osztálytársak sem mindig szeretik. Akkor igen, ha az agyad, a fizikumod, a reakcióid összhangban vannak egymással, és jó légkört tudsz teremteni magad körül. De én inkább idegesítő voltam, számonkértem, dühöngtem, sok minden voltam, csak jófej nem. Még a Színművészeti idején is az osztálytársaimat, a barátaimat, a családomat terheltem a frusztrációimmal, és tulajdonképpen mostanában jutottam el oda, hogy nekem ezzel még munkám van. Hogy nem dolgoztam fel az életemnek ezt a szakaszát, az agressziómat, a félelmeimet, és hogy ezt muszáj rendbe tenni. Sőt, mostanáig azt is hárítottam, hogy külső szakember segítségét kellene kérnem, mondván: ott van a pszichológus édesanyám, vele megbeszélünk mindent. De jelentem: fogok segítséget kérni, és dolgozni akarok magamon. És büszke is vagyok arra, hogy idáig eljutottam.

Na, hogy továbbnyomasszalak, itt van egy másik „énmunka”. Egy éve, nyár elején, a vírushelyzet kitörése után pár hónappal azt nyilatkoztad: téged is fenyeget az elaprózódás, és a karantén arra is jó volt, hogy végre fontossági sorrendet állíts fel, és elkezdjél nemet mondani. Mi történt azóta?

Eddig ezt nem akartam mesélni, de te nem is tudtad, mennyire aktuális és forró helyzetet kaptál el, amikor arra kértél, beszélgessünk egy kicsit a kiégés témáról. Ennek most pont a közepében vagyok, az egész évem erről szólt. Tavaly márciusban jutottam el oda, hogy túltoltam a csattogóst, átléptem a holtpontjaimat, azt éreztem, hogy nem bírom tovább. Aztán beütött a karantén, minden megállt, leállt, én is kénytelen voltam, és megtapasztaltam a csodát. Az egész évem legszebb öt hete volt, amit otthon töltöttem a feleségemmel. Nem tudom elmondani, milyen boldog voltam. Tudod, mik történtek? Megtanultam saksukát készíteni, volt időm paradicsomot szeletelgetni és rácsodálkozni mindenre. Azt éreztem, hogy muszáj errefelé elvinni az életemet. Aztán enyhültek a korlátozások, újra beindult a daráló, social media, Hős utcai ételszállítás, akciók, kontentek, és hirtelen ugyanott tartottam, mint amire azt mondtam, hogy én ezt nem akarom. Tudnod kell, hogy nekem a mozgás a tökéletes kikapcsolódás, legyen az kosarazás, túrázás vagy egy jó funkcionális edzés. A mozgás, az, ami mindig, mindenben segít, ez apai örökség. És ősszel eltelt úgy három hónap, hogy semmit nem mozogtam. Én! Csak dolgoztam napi 16-18 órát, még pocakom is lett. Éreztem persze a frusztrációt, de képtelen voltam leállni. Aztán decemberben az történt, hogy egyszerre állt elém a noÁr stáb, és ültetett le a családom, és közölték, hogy itt a vége, ez így nem mehet tovább! Vagy változtatok, vagy tönkremegy minden. El is neveztük a napot azóta „piros gombos” napnak. Úgyhogy most egy új korszak elején tartok, tartunk, a cél az lenne, hogy se én, se a munkatársak ne égjenek ki.

És mi kell ehhez?

Első körben meg kell tanulnom delegálni. Elfogadni, hogy vannak ügyek, amikről azt hiszem, hogy én csinálom, de már rég nem, hogy van egy másik ember a szuper önkéntes stábban, akinek erre van ideje és energiája, és el kell fogadnom, hogy az ő kezében is jól fog működni a projekt. Biztos, hogy nem úgy fogja csinálni, mintha én csinálnám, de nem is rosszabbul. Sőt, minél több bizalmat kap, annál jobban. Le kell győznöm magamat, túl kell lépni a félelmeimen, és el kell kezdeni, mert ha nem kezdem el, legközelebb a rehabon beszélgetünk. Soha ennyi ősz hajszálam nem lett, mint 2020-ban. Múltkor egy forgatáson belenéztem a tükörbe, és azt éreztem, hogy ez tök para! Illetve, ami még az új tanulási folyamat része: meghúzni a határokat. Ha van öt, közösen meghatározott célunk a stábbal, ne hozzak be egy hatodikat lelkesedésből, hirtelen ötlettől vezérelve. Azzal elárulom a csapatot. Egyszer összehozott az élet Yonderboi-jal, és rákérdeztem: lenne-e kedve csinálni valamit közösen? Mire ő azt válaszolta, hogy bocs, nem, most van néhány saját ügyem, azzal kell foglalkoznom. Jól megsértődtem, miközben a céltudatosságát, bölcsességét most értem meg. Pedig annyiról van szó, hogy ha megtaláltad, mi a fókusz, akkor ne kezdj el újabb ötleteket bedobálgatni, ami letérít az útról. Pláne, ha egy csapat vesz körbe, akiért felelős vagy.

Ez szépen hangzik, de ha érkezik hirtelen egy új felkérés, akkor hogyan nyugtatod le magadat? Azt a Molnár Áront, aki két hónapja, a piros gombos nap előtt még mindenre igent mondott? Mi az új mantrád?

Jaj, ez nagyon durva. Egyszerre sétál egy kutya meg egy macska belül a billentyűkön, és jön az egyik hang: „Áron! Ezt nem hagyhatod ki! Ne csináld már! Ez egy óriási lehetőség!”, mire a másik hang: „Elég volt! Megfogadtad! Kikészíted magad, és elhagy a feleséged!” De arra trenírozom magam, hogy minden egyes helyzetben világosan fel tudjam mérni, minek mi lesz az ára, és ki is tudjam mondani. „Ha ezt elvállalod, két hétig nem látod a feleségedet, egy hónapig nem látod anyádat-apádat, és nem találkozol a barátaiddal. Csinálhatod ezt, mert tudsz reggeltől estig dolgozni, ez nem kérdés, de a vége bukta lesz!” És itt hadd kanyarodjak vissza a színházhoz. Már valahogy 22 évesen feltettem magamnak a kérdést: mit akarok, mit tudok én közölni a világgal, ha az egész napomat egy sötét teremben töltöm? Amikor bementem a Színműre még sötét volt, amikor kijöttem, már sötét, és a kettő között a sarki kínaihoz tudtam kiszaladni ebédért. De akkor mit akarok megmutatni a valóságból, ha pont, hogy elzárom magam tőle? Ugyanerre döbbentem rá most ősszel a noÁr kapcsán is. Jézusom, már csak interneten találkozom a világgal, mert egész nap dolgozom. De akkor miért? Szerintem a munkamánia legdurvább hatása, hogy elkezdesz rossz lenni, hiteltelen, mert már csak a munka miatt dolgozol. Elveszted a kapcsolatot azzal a valósággal, ami korábban a munkádra serkentett.

(...)

Az interjú teljes terjedelmében az Üzlet és Pszichológia 2021. február–márciusi számában olvasható. Az újság megrendelhető itt.

(Címlapfotó: Huszár Dávid.)

Bódy Gergő
a szerző cikkei

hirdetés
IRATKOZZON FEL
HÍRLEVELÜNKRE!
hirdetés
ÉRDEKES HÍRE VAN? KÜLDJE EL NEKÜNK!
hirdetés

Tarts velünk április 22-én, hogy megtudd, hogy mitől működik a mentoring és nagyköveti rendszer – és mitől nem!

Mindenkit meggyötört a pandémia, a motiváltságukat vesztett, kiégett és akár még fizikailag is megviselt munkatársak aránya lényegesen nőtt a szervezeteken belül. Milyen eszközei vannak erre egy vállalatnak? Gyere el ingyenes szakmai randinkra, ahol több tucat javaslatot adunk a kezedbe!

Az élet megállt ugyan, de a toborzás nem: bizonyos ágazatokban ugyanúgy kellett a munkaerő, a kampányok, kiválasztások és interjúk ugyanúgy folytak tovább az elmúlt egy évben is, mégis rengeteg dolog változott. Ennek tanulságait foglaljuk össze május 20-án!

hirdetés