hirdetés
hirdetés

Akiknek nem adatott meg a sikeres életkezdés

L. Ritók Nóra: „Onnantól, hogy az ember szembesül a mélyszegénységgel, nincs visszaút”

Interjú L. Ritók Nórával a kitörési lehetőségekről – vagyis azok fájó hiányáról.

Mikor érezte magában először a késztetést arra, hogy ne menjen el szó nélkül azok mellett az emberek mellett, akiknek nem adatott meg minden (sőt, inkább semmi) a sikeres életkezdéshez?

Több mint húsz éve alapítottam az Igazgyöngy Alapítványt, de először csak az oktatásban gondolkodtam más utakon, mint amire az állami rendszerben lehetőségem nyílt. Tíz év után azonban már világosan látszott, hogy önmagában az iskolai hatások nem elegendőek ahhoz, hogy a mélyszegénységben élő gyerekekre valódi hatással legyünk. Ekkor bevezettük az alapítvány munkájába a szociális munkát is. „Szociális iskolamodellnek” hívtuk akkor ezt a kombinációt, de mint kiderült, ez sem volt elég. Szép lassan jöttünk rá, hogy a valódi változásokhoz szükség van közösségfejlesztésre, munkahelyteremtésre, kríziskezelésre. Ma már egyre világosabban látjuk, hogy a társadalmi leszakadás mely pontjain lehet eredményesen beavatkozni.

Mi volt az Ön részéről az az élmény, amit már elviselhetetlen volt kívülről szemlélni?

L. Ritók Nóra. Fotó: Bulla Bea
Nyilván az, amikor pedagógusként a gyerekeket láttam nélkülözésben élni. Amíg az iskolában voltak, és sikereket értek el, úgy tűnt, hogy rendben van minden, de sokszor kiderült, hogy milyen nehéz körülmények közt élnek otthon. Amikor még csak az iskolában dolgoztunk, és kirándulni mentünk, és kértük, hogy hozzanak uzsonnát, a gyerekek egy része nem jött. Nem értettük. Aztán kiderült, azért, mert nem tudtak uzsonnát hozni, inkább lemondták. Vagy sokan azért nem értek fel időre egy korai induláshoz, mert kiderült, hogy nincs otthon ébresztő órájuk. Az is gond volt sok családnak, ha esetleg ünneplő ruhában kellett küldeniük a gyereket. Aztán, kimenve a családokhoz, nagyon megütött a kép, amit láttam. Onnantól kezdve, hogy az ember szembesül ezzel, nincs visszaút. Még egy átlagos szociális érzékenységű ember is úgy érzi, hogy tennie kell valamit. Tehát a gyerek fizikai és mentális környezete volt a kulcsszó.

Még Vekerdy Tamás mondta nekem egyszer, amikor arról beszélgettünk, hogy mekkora kárt tud tenni egy rossz tanár a gyerekekben, hogy igazán nagyot nem, mert a család az elsődlegesen befolyásoló hatás. Viszont rossz hír ez azoknak, ahol a család inkább hátráltatja a gyerek fejlődését…

Amikor én tanultam pedagógiát, akkor még azt tanultuk, hogy az iskola ötven százalékot le tud faragni a szocializáció okozta hátrányokból, de most már biztos vagyok benne, hogy ez a mai viszonyok között, ezzel a társadalmi csoporttal és iskolarendszerrel lehetetlen. Ha két százalékot hozzá tud tenni az iskolarendszer az életesélyek megváltoztatásához, akkor már sokat mondok. A szegénység hozadékaival, a szocializációs hatással szemben az iskola eszköztelenné vált.

Pedig amikor boldogságkutatók eredményeit olvassa az ember, például Sonja Lyubomirski kutatásait, de mást is említhetek, rendre hasonló eredmények születnek, miszerint fele részben a genetikánk, tíz százalékban a környezetünk és negyven százalékban a tetteink, a gondolkozásunk és a hozzáállásunk befolyásolják a saját boldogságérzetünket. Azok a családok, akiknek nincs mit enniük jóformán, hogyan gondolnak a boldogságra, a saját előremenetelükre? Mennyire foglalkoztatja őket ez a kérdés?

Ez egy érdekes probléma. Például, amikor először állítottuk ki a „gyerekeink” rajzait, többen is megkérdezték, hogy miért sugároznak ezek a rajzok ekkora boldogságot, amikor tudni lehet, hogy nélkülözésben élnek ezek a gyerekek. A válasz pedig erre az, hogy mindenki azok között a keretek között találja meg a boldogságát, amibe beleszületik. Tehát a hátrányos helyzetben élő emberek se depressziósak, megkeresik a saját túlélési stratégiáikat, boldogságforrásukat. A fogyasztói, társadalmi elvárások rájuk is nagy mértékben hatnak. Sokan azt hiszik, hogy attól, hogy valaki szegénységben él, már nincs is joga azok iránt a dolgok iránt vágyakozni (mint az üdítőital, okostelefon, plazmatévé) mint azoknak, akiknek erre van pénze. Pedig számukra ez pont olyan fontos, mint a jobb státuszúak számára.

Fontos, hogy mi látszik kívülről?

Olyannyira, hogy amikor megkérdezzük tőlük, hogy ki, mit csinálna, ha pénze lenne: a vizet vezetné be a házba, vagy kívülről festené ki, szinte mindenki az utóbbit választja. Fontos tényező ma a látszat, senki sem szereti, ha látszik rajta, hogy szegény. Ugyanez az érzés van amögött, amikor fiúk, lányok a legújabb divatot utánzó ruhákban az utcán mások márkás kocsija vagy motorja előtt fotózzák le magukat, majd töltik fel a Facebookra. Látszatvilágban élik meg azt, ami nem adatott meg nekik. Sokan nem értik ezt, hogy ők csak ugyanazt szeretnék mutatni, megélni, mint más. Hogy nekik is „van”.  

Mi a helyzet az ambíciókkal? Hogyan hat rájuk, amikor egy-egy hátrányos helyzetű család sarja diplomát szerez, szakmai sikereket ér el és még az újság is megírja ezt? A szóban forgó generáció hány százaléka határozza el ilyenkor, hogy ő is megpróbál kitörni? Egyáltalán felmerül ez a kérdés akkor, amikor élelemre is alig telik?

Sokan javasolták nekünk, hogy vigyük el ezeket a jó példával elöljáró embereket személyesen a közösségbe, mert az jó hatással lesz a többiekre. A gyakorlatban nem érzékelhető hatással bírnak ezek a találkozók. Ugyan meghallgatják őket, főleg az énekeseket, akik szintén nehéz sorból származnak, de nem értik meg, hogy micsoda nagy erőfeszítést kell tenni ahhoz, hogy valaki előrejusson. Nem tapasztalták meg a közvetlen környezetükben a kitartást, a hosszú távú célokért befektetett munkát. Ma az, ha egy építkezésen kézhez kap valaki szakképzetlenül is 10–15 ezer forintot naponta, annak sokkal nagyobb hívóereje van, mint annak, hogy érdemes továbbtanulni. A pillanatnyi szükségletkielégítés felülír mindent. És hát a képességek hiányáról se feledkezzünk meg…

Ez mit jelent pontosan?

Ez azt jelenti, hogy a legtöbben már eleve nem is jutnak hozzá ahhoz a fehérjemennyiséghez, amennyi az agy megfelelő fejlődéséhez szükséges lenne, másrészt még ha vannak is született tehetségek, ötödikre már kivesznek, eltűnik a tehetség, maga alá temeti mindaz a hatás, ami körülveszi őket. Még alsóban látni a tehetségcsírákat, de annyira erős a környezet amortizáló hatása, hogy eltűnnek ezek a csírák is 11–12 éves korra. Mindemellett nem tudunk jövőképet mutatni. Nincs nagyobb esélye ma a kimaradónak, annak, aki elvégezte a nyolc osztályt, vagy megvan neki a tizedik is, esetleg, ha gyenge eredménnyel is, de leérettségizett. A közmunka marad nekik, vagy a feketegazdaság. Egy leszakadó térségben nincs nagy perspektíva. Már csak ezért sem szeretek a kiugró példákkal példálózni, mert a többségi társadalom ilyenkor elhiszi, hogy csak akarni kell, és akkor megy ez. Miközben ez nem ilyen egyszerű. Ahhoz, hogy valaki egyetemre kerüljön, és pl. orvos legyen a cigánysorról, nagyon szerencsés csillagzatnak kell együtt állnia.

Mi kell hozzá?

Kell egy támogató család, egy megfelelő tanár, aki észreveszi a tehetséget, az illető erős akarta és még sok szerencsés pillanat. Ráadásul bármikor megtörhet a szépen induló karrier is, és visszakerülhet oda, ahonnan jött. Ezért is mondom mindig azt, hogy nem egy gyerekekkel kell százat lépni, hanem száz gyerekkel egyet.

Mi az egy? Mikor érzi, hogy már nem hiába dolgozott?

Amikor elérjük, hogy a gyerekek ne bukjanak meg, ne ismételjenek évet, 16 évesen ne essenek ki a rendszerből és szakmát szerezzenek.  

Egy szakma jó ígéret?

Igen, csak kevesen jutnak el idáig. Sokan kiesnek az oktatási rendszerből 16 évesen. Pedig, ha valaki eljut egy fix állásig – például biztonsági őr lesz – nagyon büszke lehet arra, hogy egy állandó jövedelemből el tudja tartani a családját, és nem adósodik el.  Az eladósodás szinte mindenkit érint, mivel nagyon fejletlen a pénzügyi tudatosság. Ez is egy beavatkozási pont, amire figyelni kell. Van, akinek annyi halmozódott már fel, hogy az élete végéig sem tudja kifizetni az adósságát. Sőt, sokszor még a gyerekek életét is befolyásolja a szülők adóssága.

Így teljesen érthető, hogy nem elég csak akarni…

Igen, ideje lenne elengedni az egy-egy sikersztorira épülő rózsaszín történeteket. Ennél bonyolultabb a helyzet.

Szinte reménytelen küzdelemnek hangzik ezek után…

Azért nem teljesen. Az, hogy például már harmadik éve nem bukott meg senki a tanodás gyerekeink közül, és van egy-egy kiemelkedően teljesítő tanuló, aki már biztosan nem fog lecsúszni, abból már látszik, hogy nem hiábavaló az erőfeszítésünk.

Ön honnan veszi a lendületet, kitartását ehhez a küzdelemhez?

Én hiszek ebben, hogy van kiút, csak hosszan, kitartóan és a nehézségeket is őszintén bevallva kell keresni. A kudarcokkal is szembe kell nézni. Annyira sikerorientált a világ, hogy szinte megfeledkezünk már erről a szembenézésről. Pedig fontos lenne. És kell még valami ehhez a munkához: az alázat. A többségi társadalomból, akik hozzájuk viszonyítva viszonylag jól élnek, lakással, tévével, autóval rendelkeznek, internetet tudnak használni otthon is stb., tehát az anyagi biztonságuk miatt azt gondolják, hogy az ő életük a jó út. Ehhez viszonyítva könnyen kimondják, a leszakadóknak is így kellene élni, mint ők. Pedig lehet, mások élethelyzete más tartalmakat hordoz, olyanokat, amiről fogalmunk sincs. Mondjuk nem romaként nem tudhatjuk, hogy milyen lehet roma identitással élni. Szóval, kicsit alázatosabban kellene viszonyulni ehhez az egészhez. És persze kell egy kis őrültség is, ahhoz, hogy ne adjam fel soha. (nevet)

(...)

Névjegy:
L. Ritók Nóra pedagógus, az Igazgyöngy Alapítvány alapítója és szakmai vezetője, valamint az Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola igazgatója. A gyerekszegénység, mélyszegénység ellen küzd, az esélyteremtésért és integrációért dolgozik. Aktív művész, folyamatosan publikál és tanít.

 A cikk teljes terjedelmében elolvasható az Üzlet és Pszichológia 2020. augusztus–szeptemberi számában. Az újság megrendelhető itt.

Gábor Fanni, főszerkesztő, Üzlet és Pszichológia - hrpwr.hu
a szerző cikkei

hirdetés
IRATKOZZON FEL
HÍRLEVELÜNKRE!
hirdetés
ÉRDEKES HÍRE VAN? KÜLDJE EL NEKÜNK!
hirdetés

Jelentkezzetek új versenyünkre, hogy megmutassátok, a CSR-ral valóban lehet jót tenni! Bármilyen Magyarországon tevékenykedő vállalat jelentkezhet. Meghosszabbított nevezési határidő: 2020. november 27.

Az Üzlet és Pszichológia/HRPWR.HU, a Kreatív és a Brandfizz bemutatja: a Nagy Employer Branding Napot! - Legyél nyolckarú HR SHIVA 1 nap alatt!

A HR és a vezetés szerves része, hogy értsük a munkavállalóban végbemenő folyamatokat. Webináriumunkon azok a szolgáltatók mutatják be gyakorlati megoldásaikat, akik egy szervezet emberi működésével kapcsolatos kérdésekre adnak válaszokat. HR-eseknek ingyenes!

hirdetés