hirdetés
hirdetés
hirdetés

Kitörés a nyomorból

„Hol kukoricásban, hol lépcsőházakban aludtam”

Intézetis kölyökből lett nemzetközileg elismert restaurátor-asztalos. Marcaliban felújította a menthetetlennek tartott kórházlépcsőt, Versailles-ban helyrepofozta a Napkirály parkettáját, készített trónszéket Ferenc pápának, bölcsőt az angol királyi családnak, munkásságáért 2011-ben Magyar Örökség-, tavaly pedig Pro Architectura díjat kapott. 2000 óta szervez táborokat a hozzá hasonló sorsú árva cigány gyerekeknek, akiket a kitörésre bíztat. Ami szinte csak a mesében létezik…. Rostás Árpád-interjú.

A maga életében mi a mindent eldöntő momentum? Hogy az lett, aki.

Nem én választottam ezt a szakmát, a Jóisten azt akarta, hogy asztalos legyek. Tulajdonképpen a nágocsi templomban dőlt el minden. Az ottani nevelőintézetben cseperedtem, mert a születésem után anyukám a kórházban hagyott. Kétszázhúszan voltunk, és hétvégére vagy az ünnepekre szinte mindenkit hazavittek a szülei, én azonban hiába vártam olyan nagyon az édesanyámat. Sokat sírtam, és sokáig minden nőben őt kerestem. Emlékszem az első, bent töltött karácsonyra: kint, a padon ülve várakoztam, hullott a hó, jött egy néni, én pedig szaladtam felé, és azt kérdeztem: „Merre volt, édesanyám?” Mire a néni azt válaszolta, hogy ő nem az anyukám, csak az egyik nevelőtanár. Nem akartam hinni neki, kértem, vigyen magával, fogtam a kezét, öleltem a lábát. Megsajnált, és elvitt a templomba, ahol miközben gyönyörűen szólt az orgona, le sem tudtam venni a szememet arról a csodálatos templomi belsőről. Onnantól arról álmodoztam, hogy egyszer én is ilyet fogok csinálni.

Sosem akarták örökbe fogadni?

Tavaly felhívott egy néni telefonon, elcsukló hangon mesélte, hogy ő volt az, aki négyéves koromban kivett az intézetből, de aztán másnap visszavitt, mert azt kérdezték tőle: „Miért hoztad ki ezt a cigánygyereket?” Akkor nem akartam elengedni, a nyakába csimpaszkodtam, és nála hagytam a fél pár kesztyűmet azzal, hogy ne sírjon, emlékezzen rám, visszajövök majd érte. Azóta is nála van az a kesztyű, ő pedig figyelemmel kísért az évek során, látta a tévében, olvasta az újságban, hogy ismert asztalos, restaurátor lettem.

Az intézeti világ milyen volt?

Tavaly visszamentem Nágocsra a kedvesemmel, mutattam, hol szívtam el az első cigit, és megtaláltuk az ablakdeszkát is, amibe anno belekarcoltam, hogy szeretnék híres lenni. Nekem jó volt ott, nem haragszom anyukámra, hogy betett az intézetbe, mert ha nem oda kerülök, ma is egyik cigánytelepről a másikra vándorolnék. Az intézetben lettem az, aki ma vagyok, a nevelőimnek és az adófizetők pénzének köszönhetem, hogy tanulhattam, és ki akartam törni onnan. Mondjuk, az ünnepeket megutáltam, mert mindig egyedül voltam, a ballagáson mindenkihez jöttek, mindenki kapott virágot, csak én álltam ott magamban, végül elfutottam szégyenemben… És a verekedés is sajnos az életem része volt, jobban mondva, sokszor elvertek a nagyobbak. Aztán egyszer csak jött hozzánk egy bokszedző az iskolába, kedvcsinálóként Muhammad Ali-filmeket vetített, én pedig elhatároztam, hogy bokszolni fogok. Később nyertem serdülőbajnokságot, ifiválogatott lettem, majd 1980-ban olimpiai kerettag, bunyóztam a későbbi olimpiai bajnok Gonzales ellen is – ő győzött 3:2-re.

Bokszolóként akart híressé válni?

Nem. Egyik napról a másikra abbahagytam, inkább a szakmára, a kutatásra, művészetre, tudományra helyeztem a hangsúlyt. Könyvtárba jártam, és a nagy mesterek – leginkább Leonardo és Michelangelo – műveit tanulmányoztam, legjobban a szobrászat és a belsőépítészet érdekelt. De a mai napig imádom az ökölvívást, tavaly egynapos bokszgálát szerveztem hátrányos helyzetű, zömében cigány gyerekeknek, 2000 óta pedig több mint 8000 szegény kisgyereket vittem el nyári táborba, ahol szakmára és sportra tanítottam őket. Tudja, engem soha nem vittek táborba, sosem voltam nyaralni, ezért megfogadtam, hogy ha egyszer lesz rá lehetőségem, segítek a hozzám hasonló sorsú gyerekeknek. Többségük még a faluját sem hagyta el soha, én cirkuszba, színházba viszem őket, és elmondom nekik, fontos, hogy tanuljanak, és hogy legyen egy kétkezi szakmájuk is, mert abból mindig meg tudnak majd élni, és a kedvesüket is elvihetik moziba, étterembe, kirándulni. A felemelkedés és kitörés azért inkább csak a mesében van.

Magának hogyhogy mégis sikerült?

Az én karrierem lényegében Kaposváron indult, asztalosnak tanultam az ottani szakmunkásképzőben, és az egyik tanárom – Csere Laci bácsi – magához vett, miután elsőre elkészítettem egy ollós csapot. Aztán másodjára is, mert nem hitte el, hogy egyből sikerült. Rengeteget foglalkozott velem, tanítgatott, látta, hogy tényleg valaki akarok lenni, és ezért mindent meg is tettem. Jártam az országot, hogy a legjobb mesterektől tanulhassak, hol kukoricásban, hol lépcsőházban aludtam, máskor meg a gyalupad mellett, a forgácsban. Titokban figyeltem a mestereket, és ellestem tőlük mindent. Emberileg is. Egyszer például, amikor a faszobrász Dilong Sanyi bácsinál tanultam, láttam, hogy készített egy csodálatos asztalt egy orvosnak ajándékba, amiért az a háborúban megmentette az életét. Azt mondta, sose feledkezzek meg azokról, akik jót tettek velem. Azóta ehhez tartom magam.

Külföldre hogy került?

Gyarmathy Lívia A lépcső című dokumentumfilmje után keresett meg a műgyűjtő Bakai Péter. Restaurátorra volt szüksége, autót küldött értem Marcaliba, majd adott egy próbamunkát, és több pályázó közül végül engem választott. Két évet dolgoztam nála, aztán ő ajánlott ki Franciaországba, egy versailles-i kastély parkettajavítására. Egy hónapot kértem, azzal a feltétellel, hogy ha nem tudom megcsinálni, akkor semmit sem kell fizetniük nekem. Végül úgy megcsináltam, hogy a kastély művészettörténésze sem tudta megmondani, melyik az eredeti. Ezután kocsit küldtek értem, és átvitettek XIV. Lajos várába, ahol egy törött konzolasztalt, aztán egy reneszánsz tükröt kellett helyreállítanom, végül a királyi parkettát kellett pótolnom. Ami alá – ahogy a régi mesterek szokták – én is elrejtettem egy üzenetet, hogy aki erre rálép és beteg, az gyógyuljon meg. Odatettem egy lóherét is, és azt is odaírtam: Marcali, Kossuth utca 17., Rostás Árpád, gipsy. Onnantól kézről kézre adtak, dolgoztam a Louvre ablakának faburkolatán, eljutottam Angliába és Németországba is, több mint 200 kastélyban megfordultam.

Volt olyan, amivel nem boldogult?

Nem. Ha valamire azt mondtam, meg tudom csinálni, azt megcsináltam. És életem végéig tartó garanciát vállalok a munkáimra. Most egy 165 éves faburkolatot restaurálok, az itteniek nem hisznek a szemüknek, és varázslónak hívnak. Imádom ezt csinálni, mindig a régi mesterekhez imádkozom, segítsenek, hogy általam az ő munkájuk szépüljön. A gyerekeknek is ezt akarom átadni, hogy higgyenek magukban. És hogy ha van egy fél kenyerem, azt nem csak a saját, de más gyerekével is megosztom.

Honnan tudta saját minta híján, hogyan kell szülőnek lenni?

Vágytam egy jó családra, feleségre, gyerekekre, akiket majd tejben-vajban fürösztök. De ha most elölről kezdhetném, soha nem nősülnék meg. Barátságban vagyunk a volt feleségemmel, és a gyerekeimnek most is igyekszem mindent megadni, büszke vagyok rájuk, ők a mindeneim: a lányom szociológus lett, a fiam Londonban szakács. De nem voltam jó szülő. Engem a tudomány és a művészet vonzott, és ha éjszaka eszembe jutott valami, akkor felkeltem, és elmentem faragni. Ez az életem meg a halálom, a koporsómban is lesz majd egy Biblia, egy gyalu és egy véső, hogy a túlvilágon is dolgozhassak.

Mi a következő, aktuális terv?

Nemrég hívtak, hogy megszületett Katalin hercegné és Vilmos herceg harmadik gyermeke, és szeretnének még egy bölcsőt. Az előzőt is szegény gyerekekkel készítettük, ahogy Ferenc pápa trónszékét is, amit szeptemberben szeretnénk neki átadni. Benne van a Szózat, részlet a Himnuszból, aztán a magyar, az argentin és a pápai címer és Ferenc pápa logója; megfaragtam a kezemet – benne Magyarország –, a csiszolt üveg alatt pedig magyar föld van. Ferenc pápa elfogadta a zarándoklatra való kérelmünket, 100 gyereket vinnék magammal. Aztán szeretnék Nágocson egy katedrálist építeni olyan 40-50 éves kőművesekkel, festőkkel, burkolókkal, akiknek nincs munkájuk. Valami olyat szeretnék létrehozni velük közösen, amit a világ minden tájáról eljönnek megcsodálni.

A cikk eredetileg az Üzlet és Pszichológia 2018. június-júliusi lapszámában jelent meg. 

Simon Andrea
a szerző cikkei

hirdetés

Címkék

IRATKOZZON FEL
HÍRLEVELÜNKRE!

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!

hirdetés
ÉRDEKES HÍRE VAN? KÜLDJE EL NEKÜNK!
hirdetés

2018. november 15. Az Employer Branding alapszabályai konferencia

A HR emberi oldala - hogy még többet tehess másokért! A hrpwr.hu és az Üzlet & Pszichológia konferenciája november 29-én.

hirdetés