hirdetés
hirdetés
hirdetés

Horváth Irma coachingról, pszichés biztonságról és kulturális különbségekről

Három és fél év Malajziában megváltoztatja az embert…

Horváth Irma többéves európai és ázsiai tanárképzési karrier után, 2014-ben tért vissza Budapestre, és pályát módosított. Ma már nemzetközi szinten jegyzett közösség- és csapatépítő coach, saját vállalkozásában multinacionális cégeknek, startupoknak és nonprofit szervezeteknek teremt bizonságos és szórakoztató teret arra, hogy tartós változásokat érjenek el. Két gyermek édesanyjaként nagykövete a Magyar Mompreneurs (vállalkozó anyukák) közösségének, amelyet idén Women Power-díjjal tüntettek ki.

– Az interjú előtt említette, hogy nem szívesen mutatkozik be coachként. Miért?

– Emlékszem, régebben bennem is mennyi előítélet volt a coachokkal szemben, és most, hogy én is az lettem, gyakran látom mások szemében is ugyanezt a kételyt. Irtó fontosnak tartom, hogy aki megkapja az ügyfelei bizalmát, felelősségteljesen, kellő szakmai alázattal forduljon feléjük. Az embert lássa bennük, ne csak problémákat. Rengeteg csodálatos coach kollégám van, de találkoztam már nem kevés kóklerrel is, akik sokat rontanak a szakma presztízsén. 

– Milyen coachingmódszerekben hisz?

Horváth Irma
– Sokan azt várják a coachtól, hogy mindenről megmondja a tutit, és kész recepteket adjon ahhoz, hogyan kell sikeressé válni. Én abban hiszek, hogy mindenki a saját ügyének legjobb szakértője, és abban kell segítenem, hogy az ügyfél megtalálja kérdéseire a saját válaszait. Meg kell tanulnunk tudatosan irányítani a figyelmünket. Nem mindegy, hogy valaki a kudarcokra fókuszál, és mindenben a negatívumokat veszi észre, vagy azokra az erőforrásaira, képességeire épít, amelyekkel elérheti a céljait. Ha például egy ügyfél szeretne jobb vezetővé válni, nem azt kérdezem tőle, hogy milyen lesz, ha eléri az álmait. Arra kérem, írja le, milyen jelekből venné észre, hogy elkezdett a vágyott irányba változni. Volt, aki azt válaszolta, hogy az első jel az lenne, ha kevesebbet stresszelne, türelmesebbé válna, és arra is volna ideje, hogy reggelente együtt kávézzon a párjával. És amióta közös kávézgatással kezdik a napot, tudja, hogy jó úton jár.

– Csoportjaiban sokat foglalkoztak a komfortzónából való kilépéssel is, ami nélkülözhetetlen a változásokhoz. Saját komfortzónáit is gyakran átlépte?

– Mindig volt bennem tanulási vágy, és kielégíthetetlen kíváncsiság hajtott. Sokszor azelőtt léptem, hogy kész lettem volna rá. Hagytam úgy ott munkahelyet, hogy annak ellenére, hogy jól éreztem magam, már a következő kihívás izgatott. Az ELTE bölcsészkara után az Apáczai-gimnáziumban is tanítottam. Imádtam, de már más hajtott: külföldre vágytam, lehetőleg minél messzebbre. A British Councilnál nemzetközi képesítést szereztem, ezzel külföldre is pályázhattam angoltanárokat képezni, oktatási módszertant tanítani nekik. Spanyolországban egyéves munkaszerződést ajánlottak fel, ki is mentem, de az igazi határátlépés ezután következett. Már fél éve dolgoztam kint, mikor e-mailt kaptam Malajziából: egy adatbázisban megtalálták az önéletrajzomat, és érdekelne-e még egy most induló projektjük. Megpróbáltam. A telefonos állásinterjú után még aznap visszahívtak: enyém az állás, amennyiben csütörtökön Malajziában leszek. Ez kedden történt. Pánikolva hívtam fel édesapámat Budapesten: most mit csináljak? Megkérdezte, van-e kedvem Malajziához, mert, ha igen, ne tétovázzak! Azonnal felmondtam Spanyolországban, és két nap múlva kiszálltam a repülőgépből Malajziában.

– Mit ne mondjak, ez tényleg bevállalós…

– Inkább vakmerő voltam, azt se tudtam, hová érkezem. A keleti partnál lévő Kuantanba irányítottak, ahol az égvilágon semmi nem állt készen a tanításhoz. Se tananyag, se infrastruktúra. De nekem harminc helyi angoltanárt kellett képeznem napi nyolc órában, plusz két órát autóztam a munkahelyem és a szállásom közt. Miután este hazaértem, hajnal háromig készültem a másnapi óráimra. Teljesen egyedül voltam, csak a helyiek segítőkészségére számíthattam. Például Eddie-re, a kétszáz kilós kínai taxisofőrre, akinek egyetlen foga sem volt, és minden reggel eljött, hogy tejet hozzon nekem. Több mint egy év múlva szenior trénernek neveztek ki Borneóban, majd Kuala Lumpurban oktatási operációs igazgató lettem. Olyan nagy volt a kihívás, és annyira szerettem a képzéseken részt vevő tanárokat, hogy észre se vettem, hogy már napi 12-14 órákat dolgozom. Egyszer megbetegedtem, és szomorúan meséltem a csoportomban, hogy ha anyukám itt lenne, egy jó húslevessel rögtön kikúrálna. Aznap délután a hallgatóim ott álltak az ajtóm előtt egy tál húslevessel.

– Hogyan tudott ennyiféle kultúrához alkalmazkodni?

– Ha az emberek megérzik, hogy kíváncsi és nyitott vagy rájuk, ők is befogadnak. Három és fél évet töltöttem Malajziában, és mindennap ki kellett lépnem a komfortzónámból, mert olyasmi történt, ami egy európai számára felfoghatatlan. Például egyszer késve jött az órámra az egyik tanítványom, és bocsánatkérőn közölte: a húgát megszállta az ördög, ki kellett hívni a helyi imámot, hogy kiűzze belőle a rossz szellemet, amelyet palackba zártak és elvittek a legközelebbi folyóhoz.

– Azért lenne mit tanulnunk is a malájoktól?

– Lassabban élnek, és jobban odafigyelnek egymásra. A közös étkezések mindig összehozzák őket. Noha a különböző nációk tagjai között vannak politikai ellentétek, boldogan osztják meg egymással az étkeiket, és tiszteletben tartják egymás vallási szokásait.

– Megváltoztatták a külföldi élmények?

– Drasztikusan. Mielőtt kimentem, azt hittem, mindent tudok. Nagyon domináns voltam, állandóan a középpontban akartam lenni. Kint hamar rájöttem, hogy szinte semmit se tudok a világról. Megtanultam odafigyelni másokra, alázatosabb lettem. Sokkal őszintébb magamhoz és másokhoz is. Csakhogy ezt itthon nem mindenki viselte jól. Arra a lányra emlékeztek, aki elment, és nem tudtak mit kezdeni azzal, aki visszajött. Veszítettem el barátokat, bár később találtam új, mélyebb kapcsolatokat is.

– Egy békés, kulturálisan sokszínű országból érkezett haza. Más szemmel látta Magyarországot?

– Azelőtt sokszor tanítottam, milyen a fordított kulturális sokk, de idehaza át is éltem ezt. Úgy láttam, itt mindent eláraszt a politika, az emberek buborékokban élnek, szemellenzővel. Folyton panaszkodnak, de közben semmin nem akarnak változtatni. Szinte mindenki azt kérdezte tőlem: miért jöttél haza? Biztosan sokat kerestél kint, luxuséleted lehetett. Nem arra voltak kíváncsiak, hogy mi történt velem, hanem sztereotípiák alapján ítéltek meg. Durva depresszióba estem. Egy hónapig bírtam, majd Angliába „menekültem”, hogy nyerjek még egy kis időt, és kitaláljam, mihez is kezdjek. Elutaztam Dubajba, majd Kazahsztánba is, de szembe kellett néznem azzal, hogy igazából nem számít, hol vagy, mert az otthonosságot önmagadban kell megteremteni. Nagy levegőt véve újra hazajöttem. Akkor már mocorgott bennem a következő küldetésem: a csapatépítés, közösségfejlesztés. Létrehoztam a saját vállalkozásomat, és megismertem a páromat.

– Egyre több hazai vállalatnál ismerik fel, milyen fontos motiváló erő a jó csapatszellem. Ami alapfeltétele annak is, hogy a cég nyereséges legyen.

– Abszolút egyetértek. A Google tavaly végzett egy Project Aristotle nevű, izgalmas kutatást. Arra kerestek választ, mitől lesz sikeres egy csapat. Egyetlen megbízható indikátort találtak a magas hatékonyságú csapatokra, ez pedig a pszichológiai biztonság. Vagyis ha a tagoknak nem kell attól tartaniuk, hogy megszégyenülnek, és önmagukat adhatják. Az embereknek szükségük van arra, hogy befogadó közeghez tartozhassanak, ugyanakkor a saját individualitásukat is megőrizhessék, értékesnek érezhessék magukat. Ahol ezeket az igényeket kielégítik, ott nemcsak jó közösség, de kiváló teljesítmény is lesz.

– És önt milyen szálak fűzik a vállalkozó anyukák közösségéhez?

(...)

NÉVJEGY:
Horváth Irma 33 éves, az ELTE esztétika, angol nyelv és irodalom tanári szakán végzett. 2014 óta szabadúszó közösségépítő, megoldásfókuszú coach, team coach. Közösségfejlesztőként vesz részt az idei Simplicity fesztiválon, amelynek filozófiája: „Élj egyszerűbben és tudatosan.” A Bridge Budapest májusban először díjazta azokat, akik a hazai vállalkozói kultúra fejlesztésében élenjárnak. Women Power-díjat kapott a Mompreneurs, amelynek nagykövete Horváth Irma.

A cikk teljes terjedelmében az Üzlet és Pszichológia 2019. október-november havi számában jelent meg. Az újság megvásárolható a nagyobb újságárusoknál, vagy megrendelhető itt.

Sándor Zsuzsa
a szerző cikkei

hirdetés
IRATKOZZON FEL
HÍRLEVELÜNKRE!

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!

hirdetés
ÉRDEKES HÍRE VAN? KÜLDJE EL NEKÜNK!
hirdetés
hirdetés