hirdetés
hirdetés

A fogyatékosság kreatívvá tesz!

„Egyszer csak elkezdtem megkérdőjelezni a rám szabott sorsot”

Strincz Szilvia súlyos látás- és mozgássérülten utazta be a fél világot, tanult meg négy idegen nyelvet, és éli önállóan fiatal felnőtt életét. Nem tudom, hogy írásban vissza lehet-e adni azt a pozitív kisugárzást, ami árad belőle, mindenesetre megpróbálom. Mert figyelemre méltó.

Elmeséled kérlek, hogy pontosan mi a betegséged, hogy mindenki értse a kontextust, aki most nem lát téged?

Koraszülött vagyok, hét hónapra születtem és a szemem nem tudott rendesen kifejlődni. Több probléma is van vele, ezek közül az egyik a glaukóma, ami magas szemnyomást okoz. A jobb szememre semmit nem látok, már fényt sem, a bal szememen még van egy húsz százalékos látás, de folyamatosan csökken a látóterem és homályosodik el a látásom. Sok műtéten estem át, az orvosok próbálnak időt nyerni nekem, de nagyon valószínű, hogy előbb-utóbb teljesen megvakulok. A szemproblémám már születésemkor kiderült, így a szüleimnek egy gyors döntést kellett hozniuk, hogy megműtsenek-e, ami a kis testsúlyomra való tekintettel kockázatos volt, és akkor talán látni fogok, vagy ne, akkor viszont már gyermekkoromban megvakultam volna. Végül megműtöttek, de műtét közben leállt a szívem, az agyam nem kapott oxigént, ennek következménye a mozgásszervi sérültségem, ami miatt nehezen tudok járni.

Strincz Szilvia

El sem lehet képzelni, mennyire nehéz döntés ez. Te hogyan döntöttél volna a szüleid helyében?

Háááát… Nem tudom. Sok a pro és kontra érv is. Végül így alakult, látok is egy keveset és járni is tudok egy kicsit, ez olyan helyzet, amit lehet kezelni úgy, hogy közben megőrizhessem a függetlenségemet, és számomra ez a lényeg.

Ha jól tudom, egy kis faluban születtél, mennyire vett körül támogató közeg?

Nem sokáig éltem ott, kilenc éves koromtól kezdtem el bentlakásosan járni a Gyengénlátók Általános Iskolájába. Előtte otthon gyakran megbámultak az emberek. Egy kis faluban nem jó dolog kilógni a sorból. Persze többnyire nem akarnak semmi rosszat, sőt, ott is találkoztam rendkívül kedves és segítőkész emberekkel, de sokan egyszerűen nem tudnak mit kezdeni az ismeretlennel. Budapesten is megnéznek, de itt többet nem látom azokat, akik rosszindulatúak, és rengeteg jó élményem van. Például a gyerekek mindig rácsodálkoznak, hogy milyen furcsán járok. Én ilyenkor elmosolyodom és integetek nekik. Ők meg visszaintegetnek. Ha megkérdezik, mi bajom, akkor pedig elmesélem nekik, hogy túl hamar megszülettem, mert nagyon sok dolog várt itt a világban.

Azért sokan, gondolom, nem merik megkérdezni, hogy mi történt…

Nem bizony. Sokan még rám nézni sem mernek. De szerintem rossz dolog a tabusítás. Akit érdekel, hogy miért járok így, kérdezze meg nyugodtan. A kommunikáció nagyon fontos. Sőt, azt veszem észre, hogy amíg kerülgetjük a témát, az emberek többsége feszélyezve érzi magát, de azután, hogy elmeséltem a történetemet, átlépünk egy határt, mindenki természetessé tud válni. Letisztázzuk, hogy miben tudnak és miben nem tudnak segíteni, és az élet megy tovább. Látom, hogy sokan nem mernek megszólítani, mert félnek, hogy valami rosszat mondanak majd. Én ismerem a saját helyzetemet, tehát ez az én felelősségem, hogy jól tudjam kommunikálni, ha segítséget kérek. Nekik teljesen új ez a terep, nekem pedig nem. Én sem tudom, hogy például egyből dűlőre tudnék-e jutni egy hallássérülttel, érteném-e egyből, hogy milyen segítségre szorul.

Szoktál segítséget kérni?

Persze, segítség nélkül nem is tudnék mindenhova eljutni. Sokat éltem külföldön is, és mindenhol megoldottam ezt. Éltem egy évet az Egyesült Államokban, egy évet Franciaországban, egy évet Olaszországban és egy fél évet Spanyolországban. Különböző ösztöndíjprogramokkal, önkéntes programokkal kerültem oda. Amikor megtudtam, hogy biztosan meg fogok vakulni, egyrészt látni akartam még előtte a világot, másrészt pontosan tudtam, hogy nyelvtudásból egy vak nő is meg tud élni.

Még makkegészségesen is kihívásnak tűnik ennyi helyen élni, hát még egy segítségre szoruló látással, járással. Mik voltak a tapasztalataid a különböző országokban, mennyire volt még nehezebb az életed egy idegen környezetben?

Semennyivel. Engem ugyanolyan valószínűséggel érhet baleset a saját lakásomban, mint bárhol máshol. Ha meg már történik valami, akkor legyen kalandos. Mennyire snasszul hangzik, hogy elcsúsztam a saját fürdőmben?! Nem? Sokkal vagányabb, hogy sétáltam a Champs-Élyséesen, és leesetem a lépcsőn. (nevet)

Segítségadásban, nyitottságban volt különbség az országok közt?

Nem volt, mert az én helyzetem mindenhol ugyanaz. Például, ha jön egy lépcső, ami mellett nincs korlát, és nincs kerülőút sem, akkor nekem az egyetlen esélyem a lejutásra az, ha segítséget kérek. Ilyenkor kinézek valakit, akin látom, hogy nem annyira siet, és megkérem, hogy segítsen. Ha véletlen nem segít, akkor azon sosem háborodom fel. Mindenkinek jogában áll nemet mondania egy szívességre. Ha ő nem segít, majd segít a következő. Előbb-utóbb mindig találok valakit. Ezt bele is kalkulálom az utazási időmbe, akárhová is megyek. Így sosem kések el.

Visszatérve a világjárásodra, meg arra, hogy mindenhol kénytelen voltál feltalálni magad, ez azt jelenti, hogy te négy nyelven beszélsz a magyaron kívül?

Így van. Ebből kettőt használok a munkámban, mert egy call centerben dolgozom, ahol a kollegákkal angolul, az ügyfelekkel franciául beszélek. Emellett van egy másik munkahelyem is, ahol rehabilitációs mentor vagyok.

Beszéljünk egy levélről. Amit te írtál kisebb korodban valakinek, aki egyszer segített neked. Így kezdődik: …”Az élettörténetem szerintem nem túl érdekes, de nagyon vidám és nem nélkülözi a szerencsés fordulatokat.” Tudod, miről beszélek?

Tudom, bár nem emlékszem pontosan, hogy mit írtam. Csak László, az illető, többször felidézte már nekem, hogy mennyire meghatottam őt azzal a levéllel. A Mosoly Alapítvány jóvoltából tizenkét évesen eljutottam egy látássérült csoporttal a párizsi Disneylandbe. A tanulmányi eredményeink alapján választották ki a tanárok, hogy kiket küldenek az útra, így kerülhettem be én is. Ott viszont rengeteget kellett gyalogolni, és én voltam az egyetlen, akinek nem csak a látásával, de a mozgásával is gondok voltak. László szerzett nekem egy kerekesszéket, amibe én nem voltam hajlandó beleülni, mondván, nem vagyok én kerekesszékes! Így hát beleült ő, és hagyta, hogy őt tologassák. Még lelkendezett is közben, hogy milyen jó dolga van, milyen kényelmes, neki csak nézelődnie kell, már ha kérném, se adná oda nekem. Na ez persze felkeltette az érdeklődésemet, és gondoltam, mégis csak jó lenne kipróbálni, ha ez ilyen király dolog. Még nekem kellett győzködnöm őt, hogy adja már át a széket. Végül nagy nehezen átadta, és onnantól kezdve egész nap ő tologatott engem, mindenhova együtt mentünk, és utána sokáig leveleztünk egymással, néha meglátogatott az iskolában, meghívott ebédelni, és úgy bánt velem, mint egy hercegnővel. Meghatározó volt számomra, hogy valaki végre nem sajnált, hanem hölgyként, hercegnőként bánt velem, és elgondolkoztam rajta, hogy ha egy sikeres, gazdag üzletember így bánik velem, akkor lehet, hogy én is érek valamit. Később, tinédzser koromban kezdtem megkérdőjelezni azokat a dolgokat, amiket mond a társadalom, például, hogy: „Ugyan ki venne fel téged bárhová is, amikor annyi egészséges munkanélküli van?”, „Ugyan, hogy szerezhetnél így diplomát”, „Ugyan ki fog így megszeretni téged?”.  

Nagyon nehéz ezeket a sémákat megkérdőjelezni magunktól…

Amikor először felvettek egy olyan iskolába, ahová egészséges gyerekek járnak, ráadásul az elsők között kerültem be az eredményeim alapján, akkor elkezdtem megkérdőjelezni a rám szabott sorsot. Később még fiúk is elkezdtek érdeklődni irántam, amit először el sem akartam hinni, de aztán rájöttem, hogy igenis lehet, hogy van olyan fiú, aki vonzónak talál. És ha már két dologról is bebizonyosodott, hogy nem igaz, akkor lehet, hogy több is van? Kezdtem egyre nagyobb sikereket elérni, mert elkezdtem hinni abban, hogy én is képes vagyok minderre. Rájöttem arra, hogy az, ha valaki fogyatékkal él, nem jelenti azt, hogy nem tehet meg bizonyos dolgokat, csak annyit jelent, hogy nem teheti meg úgy, ahogy a többi ember szokta. Nem csak egy út vezet a főtérre, hanem sok kis utca is… Sőt, a fogyatékosság kreatívvá tesz. Mindig van másik út. Ha pedig nincs, lehet építeni egyet. Követni kell azt, amit szeretnénk. Még akkor is, ha a társadalom falakat állít. Mindig meg lehet tenni az első lépést, még akkor is, ha a társadalom azt mondja, hogy nem lehet. Csak rajtunk múlik, hogy mit hiszünk el magunkról, és mit valósítunk meg. Így tanultam meg négy nyelvet, jártam jó iskolába, egyetemre, szereztem sok barátot, és találtam egy olyan munkát, amivel el tudom tartani magam, önállóan tudok élni. Ráadásul rengeteg veszélyes esést túléltem. Ezért gondolom mindig azt, hogy boldog és szerencsés vagyok.

A cikk eredetileg az Üzlet és Pszichológia 2020. augusztus–szeptemberi lapszámában jelent meg. Az újság megrendelhető itt.

Gábor Fanni, főszerkesztő, Üzlet és Pszichológia - hrpwr.hu
a szerző cikkei

hirdetés
IRATKOZZON FEL
HÍRLEVELÜNKRE!
hirdetés
ÉRDEKES HÍRE VAN? KÜLDJE EL NEKÜNK!
hirdetés

Jelentkezzetek új versenyünkre, hogy megmutassátok, a CSR-ral valóban lehet jót tenni! Bármilyen Magyarországon tevékenykedő vállalat jelentkezhet. Meghosszabbított nevezési határidő: 2020. november 27.

Az Üzlet és Pszichológia/HRPWR.HU, a Kreatív és a Brandfizz bemutatja: a Nagy Employer Branding Napot! - Legyél nyolckarú HR SHIVA 1 nap alatt!

A HR és a vezetés szerves része, hogy értsük a munkavállalóban végbemenő folyamatokat. Webináriumunkon azok a szolgáltatók mutatják be gyakorlati megoldásaikat, akik egy szervezet emberi működésével kapcsolatos kérdésekre adnak válaszokat. HR-eseknek ingyenes!

hirdetés