hirdetés
hirdetés
hirdetés

Interjú Vendler Balázzsal, a Games for Business alapító ügyvezetőjével

„A sikertől lett kisebb az arcom”

Ülök Vendler Balázzsal szemben, aki elhivatott, sportos, sikeres üzletember, és nehezen tudom elképzelni, milyen lehetett, amikor még közel százkilósan élte az elkényelmesedett, szakmailag kiégett, kertvárosi apukák életét. Aztán egyszer csak gondolt egyet.

Láttam, az amerikai Forbes előbb írt a projektetektől, mint a magyar…

Igen. Előtte ugyan próbáltam már pingelni a magyar szerkesztőséget a témával, de akkor még nem mentem át a szűrőn. Csak amikor elküldtem a munkánkról készült amerikai cikket. (nevet)

De ha jól tudom, te a bizniszben is egyből a külföldi piacra akartál lőni, a nulláról.

Szeretek nagy elhatározásokat tenni. A Games for Businesst egy kiégett állapotomban „álmodtam meg”, valami nagyon mást akartam csinálni, mint előtte.

Mihez képest mást?

Évek óta egy reklámügynökséget vezettem, ugyanazokat a projekteket toltuk, nem találtam már a helyem, kerestem az igazi kihívást. Aztán egyszer csak megszületett az új ötlet, és a régi csapattal elkezdtünk dolgozni rajta. Egy meglévő szolgáltatásból terméket akartunk faragni. Teljesen más mindset szükséges a kétféle vállalkozáshoz. A reklámügynökségnél projekteken dolgozik az ember, ahol egy adott megbízást minél kevesebb munkával próbál megcsinálni, mert így lehet többet keresni. A végén a leggyakoribb mondat a csapatban az volt, hogy „jó lesz ez már”. Egy új termékfejlesztésénél ez fordítva van: előbb saját kockázatra kell rengeteg időt beleölni, hogy meg lehessen próbálni eladni. Aztán persze annál nagyobb siker, ha bejön.

Vendler Balázs

Mennyiben volt új a magyar piacon a játékosított megoldás egy-egy hr-kérdésre?

Toborzásban, oktatásban, néhány területen már jelen volt ez a fajta megoldás. Az első projektünkben ott csavartunk a sztorin, hogy nemcsak szakmai feladatokat adtunk gamifikált formában a jelölteknek, hanem bemutattuk a program segítségével, hogy milyen annál a cégnél dolgozni. Később a PwC-nek fejlesztett Multipolyban már kicsit körül lehetett nézni, bele lehetett szagolni a hangulatba, azaz a vállalati kultúrát is bemutattuk, így komoly hozzáadott értékünk volt az employer branding területén is. Ennyiben volt újszerű ez a piacon.

Leültél és gondolkoztál azon, hogy a te terméked mivel tűnjön ki a piacon, vagy beugrott a semmiből egy ötlet?

Ez úgy történt, hogy 2005-ben egy pécsi cég, akikkel kapcsolatban álltunk a reklámügynökségünk révén, kiírt egy munkaadói márkaépítésre vonatkozó tendert. Én pedig összehívtam néhány pécsi egyetemistát, a potenciális célközönséget, és együtt ötleteltünk. Egyszer csak az egyik fiatal bedobta a játék ötletét, ezt a csapat továbbgondolta, meg is nyertük a tendert, és útjára indult a sztori. Akkor láttam már, hogy ebben van fantázia, és elkezdtünk ennek mentén projekteket generálni, új ügyfeleket megkeresni. Például a Pécsi Tudományegyetemet, mert pécsiként azt tapasztaltam, hogy már a pécsiek is Budapestre mennek egyetemre, tehát nekik is vannak toborzási gondjaik. Pár évvel később már majdnem egy tucat egyetem csatlakozott az elképzeléshez, ezzel párhuzamosan elkezdtünk a nagyvállalatok felé nyitni, ezen belül is külföldre összpontosítani.

Ki a többesszám? Kivel tudtad megosztani a fontos döntésekkel kapcsolatos dilemmákat?

Az egyetem alatt egy barátommal indítottuk az első céget, akivel közösen vállalkoztunk, de három hónap alatt tönkrementünk, ami legfőképp a fiatalságunknak és a forrófejűségünknek volt köszönhető. 1999-ben indítottam a jelenlegi cégemet, induláskor ez inkább még csak egy one man show volt, ma már vannak társaim, akik minden döntésben segítenek. És fontos megemlítenem, hogy 2006-ban lett egy üzleti angyalom, akivel néhány évig közösen építettük a céget, ami egy meglehetősen tanulságos időszak volt.

Legfőbb tanulság?

Ez alatt az idő alatt tanultam meg cégként tekinteni a cégemre. Amikor a mikrovállalkozásból cég lesz, e folyamat megértésében a közös munka sokat segített. A mikrovállalkozásnál én vagyok a cég maga, ami azt jelenti, hogy sok benne az érzelem, a szubjektum és az elfogultság. Ilyenkor az ember önmagát keresi és próbálja igazolni a cégben, és ennek megfelelően hoz döntéseket. Utólag látom, hogy mennyi vezetői hibát követtem el, ahogy növekedett a cégem.

Úgymint?

Kezdjük ott, hogy nagyon nagy arcom volt, és ahogy említettem, magammal azonosítottam a céget, tehát nem sok teret hagytam másnak a csapatban.

És ez az arc nem nőtt a sikertől?

Pont fordítva. A nagy arc a bizonytalan emberek ismérve. Akiknek bizonygatni kell dolgokat. Minél nagyobb valakinek a sikere, annál inkább kisimul a kép, összemegy az arc, nem kell már bizonygatni semmit. Nyilván megmarad a belső éhség a pozitív visszajelzésekre (ez ad nekem is energiát), de ezeket már nem kell kiprovokálni, jönnek maguktól. Bírom, amikor valaki kijelenti, hogy milyen boldog. Ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés: jó, és mi bajod? A siker, a boldogság amúgy látszik az embereken, nem kell ezt külön elmondani.

Zárójel bezárva. Még mit tanultál a befektetődtől, ami mai napig meghatározó?

A közös munkából tulajdonképpen az üzleti gondolkodást tanultam meg. Azt, hogy hogyan kell nem tisztán érzelmek, hanem adatok, tervek alapján vezetni egy céget, és hogyan gondolkozik a piac, a tőke. E nélkül a tudás nélkül nem lehet tervezni, növekedni. Pár év után szétváltunk békében, nem fogadtam több befektetőt később (pedig lettek volna jelentkezők), mert úgy gondolom, hogy a legjobb befektető a piac. Négy évvel ezelőtt megértem arra, hogy higgyek magamban annyira, hogy tisztán a saját pénzemre alapozva vágjak bele a mostani cégembe, otthagyva a biztos jövedelmet termelő reklámcégemet. Kiszámoltam, tíz hónapnyi működésünket biztosította ez, tehát nagyon rá voltam kényszerítve, hogy üzletet hozzak. 2013-ban, amikor kivásároltam az angyalom, és belevágtam a Games for Businessbe, megfogadtam, hogy ebben mindent jól fogok csinálni, amit korábban elrontottam, és ilyen kiemelt pont, hogy semmit nem lehet félvállról venni. Ha valami igazán fontos, arra pénzt, időt, energiát kell dedikálni, és elég egy dolgot csinálni, de azt száz százalékosan.

Utólag nem gondolod, hogy jól jött volna néhány év nagyvállalati háttér, alkalmazotti lét, hogy tapasztalatokat gyűjts?

Egyszer olvastam egy könyvben, hogy (azt hiszem, a zsidók) úgy tartották, hogy 45-50 éves korig kell tapasztalatot gyűjteni, és utána lehet vállalkozni az összegyűjtött tapasztalatok alapján. De beugrik most egy amerikai kutatás eredménye is, amely szerint a hosszú távon sikeres startupokban egy közös van: az alapítójuk elmúlt negyvenéves. Szerencsére sok mindenkitől tanulhattam, sokat kaptam az ügyfeleimtől, a környezetemben lévő vállalkozó barátoktól és a cégemet támogató tanácsadóktól is.

Ehhez képest te egyetem után egyből vállalkozó lettél…

Huszonegy évesen kezdtem vállalkozni, édesanyám varrónő, édesapám bányász, majd katona volt, azaz semmiféle vállalkozói mintám, hátterem nem volt. Sőt, a családom megsínylette a rendszerváltást, nekik maradt a becsületük, de anyagi jóllétben nem éltünk, sőt, inkább az volt a családi mondás, hogy „aki dolgozik, annak nincs ideje pénzt keresni”. De mindez valahogy arra motivált, hogy a saját magam ura legyek.

Sokakat hátráltatnak ezek az otthon rögzült sémák, valakit viszont pont, hogy motiválnak.

A „fiam, másod sincs, mint a becsületed” otthon sokat hallott mondás meghatározó számomra a mai napig. Aki velem megállapodik, az pontosan tudja, mire számíthat. Számomra sokkal fontosabb az adott szó, mint hogy némi profitért eljátsszam a szavahihetőségemet. A pénztelenség néha inkább kreatívvá tesz, míg a pénz elkényelmesít. Első generációs városi értelmiségi vagyok, proli családból származom. Nem tudom, hogy ha jómódban éltünk volna, akkor is lenne-e bennem ekkora ambíció.

Mikor érezted, hogy szintet ugrottál sikerben, egzisztenciában, cégméretben?

Jó kérdés. Akkoriban reklámügynökségként már inkább lefele mentünk egy kiégett ügyvezetővel és ezért egy kiábrándult csapattal. Exitstratégia volt részemről a Games for Business, és azon, hogy mi egyből külföldre értékesítünk, először inkább csak nevettek körülöttem. A reklámügynökséget megtartottam a mai napig, találtam egy nagyon ügyes ügyvezetőt, így teljes gőzzel tudtam építeni az új céget. Többen aggódtak, hogy miből fogom eltartani a családomat. Szeretek kockáztatni, és mindig a nagy sztorikat keresem.

Más területen is?

Mindenhol. (nevet) Például a sportban is. Amikor elkezdtem gyalogolni, egyből a Kinizsi Százast céloztam meg. Elsőre sikerült is 21 és fél óra alatt teljesítenem. Utána a vasemberre készültem, a Youtube-ról tanultam meg úszni. Amikor futni kezdtem, kilencedik alkalommal lefutottam a félmaratont.

Ez az üzleti sikereid előtt volt, amikor még a „bizonyítási fázisban” voltál?

Előtte volt, igen. A sport nagyon sokat adott nekem. Korábban egy közel százkilós, elkényelmesedett, tipikus kertvárosi apuka voltam. 2010-ben egyszer csak eldöntöttem, hogy életmódot váltok, és akkor találtam ki magamnak ezeket a nagy sportteljesítményeket. Három évvel később jött a Games for Business, amire csináltam egy ötéves tervet. A sportteljesítmények mögötti céltudatosság és koncentráció megjelent a munkámban is. 

Mi az ötéves terv vége? Eladás?

Ezt a céget azért csináltam, hogy megteremtsem belőle a személyes szabadságomat, azaz hogy a cég előbb-utóbb képes legyen nélkülem is működni. A megvalósítási részből már ki tudtam vonulni. A sales-marketing részt most kezdem önjáróvá tenni. A következő lépés a menedzsment átadása lesz. Egy alkalmas CEO keresése. Úgy gondolkozom a cégről, mint a gyerekemről. Egy ponton túl már nem az a lényeg, hogy mindent én csináljak meg helyette, hanem hogy alkalmassá tegyem arra, hogy maga oldja meg a feladatait. Többek közt ezt tanultam a korábbi időszakomból: hogy el tudjam engedni a céget, mert a cégem nem én vagyok.

Sok tulajdonos gondolkozik a gyerekeiről mint kézenfekvő cégutódlási megoldásról. Benned ez nem merült fel?

Nem! Sőt, nem is szeretném, ha ők ezt a bizniszt vinnék tovább. Ebben a cégben ők csak az alapító gyerekeinek fognak számítani, és nehéz lesz bebizonyítaniuk a saját hozzáadott értéküket. Mindkét fiam okos, tehetséges, meg fogják találni a saját útjukat. Még csak arra sem ösztönzöm őket, hogy vállalkozók legyenek. Találják meg azt, ami őket a leginkább érdekli, ne miattam válasszanak szakmát.

És te? Mihez kezdesz majd, ha a gyerekek, a cég is kirepülnek?

Biztos, hogy újra nagy fába vágom a fejszémet, ami valami teljesen új terület lesz. Erre már készülőben is van egy – ezúttal – tízéves terv. Azért ennyi, mert a nulláról építkezem majd.

Nyilván nem érhet itt véget az interjú…

Na jó, annyit elárulok, hogy ha egyszer elhagyom az üzleti életet, akkor nemzetközi szinten jegyzett sportkarrierben gondolkozom. Én, az egykori esetlen, rossz sportoló. A sportág még nincs meg, de annyit tudok, hogy a magas monotonitástűrésemet és kitartásomat is kihasználom majd benne. A céltudatosság mellett…

Utána már csak könyvet kell írnod.

(Nevet) Jobban örülnék, ha valaki megírná rólam...

Gábor Fanni, Főszerkesztő, Üzlet és Pszichológia - hrpwr.hu
a szerző cikkei

hirdetés
IRATKOZZON FEL
HÍRLEVELÜNKRE!

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!

hirdetés
ÉRDEKES HÍRE VAN? KÜLDJE EL NEKÜNK!
hirdetés

Az Üzlet és Pszichológia/HRPWR.HU és a Brandfizz bemutatja: a Nagy Employer Branding Nap című konferenciát. A nap, amikor az employer branding szakma találkozik.

hirdetés