hirdetés
hirdetés
hirdetés

Interjú Tábor Istvánnal vakságról és teljes életről

„Jobb cégvezető lettem vakon, mint előtte”

Tábor István egy multinacionális céget vezetett Budapesten, 54 éves volt, amikor agydaganat következtében elvesztette a látását. Azóta eltelt 12 év. Vajon lehet súlyos traumákból is felállni, új célok felé indulni? Lehet-e veszteségből is győztesen kikerülni, teljes életet élni? A férfi ma coachként segít azoknak, akik hasonló kérdésekre keresnek választ.

Ha visszagondol élete látó korszakára, mi az, ami a leginkább hiányzik?

Az autonómiám, az önállóságom. Bár én nagyon szociális vagyok, könnyen teremtek kapcsolatokat, a mai napig nehezemre esik megkérni valakit az utcán, hogy kísérjen át a villamoshoz. Pakli, a vakvezető kutyám ugyan sokat segít abban, hogy szabadabb legyek, de azt már nem tudom megtenni, hogy beüljek az autómba, és elinduljak oda, ahová akarok.

Sikeres üzletember volt, 18 évig vezetett egy multinacionális céget Budapesten, amikor 54 éves korában kiderült: agydaganata van. A betegségnek voltak előjelei?

Igen, de nem figyeltem rájuk. Csak akkor fordultam orvoshoz, amikor a bal szememre már semmit nem láttam. A szemész makuladegenerációra gyanakodott, utóbb kiderült, tévesen. Mire elküldött CT-re és MRI-re, már nagyon késő volt: majdnem tojásnyi jóindulatú daganatot találtak az agyamban, ez nyomta a látóideget. Azonnal műteni kellett. A daganatot sikerült eltávolítani, de amikor a nyolcórás műtét után felébredtem, már egyik szememre sem láttam. A harmadik napon az orvosok közölték: 99 százalék, hogy a vakságom végleges.

Gondolom, teljesen összeomlott.

Azt feleltem: „Tudják, milyen sokat számít az az 1 százalék?” És ebben a pici esélyben még mindig hiszek. Már ott, a kórházban eldöntöttem: nem adom fel, mert az nem lehet, hogy ágrólszakadt nyomoroncként éljek tovább! Én nem ilyen vagyok! És hát van három gyerekem, a legkisebb lányom akkor volt tizenhárom éves. Nem akartam, hogy a gyerekeim úgy tekintsenek az apjukra, mint szerencsétlen, félig halott emberre. Pedig sokan két fillért nem adtak volna akkor azért, hogy belőlem még lesz valaki. A kórházban arra is volt időm, hogy végigelemezzem magamban, hogyan juthattam el idáig.

Válaszokat is talált?

Végletekig túlhajszolt, teljesítménycentrikus életet éltem. Mindenkinek meg akartam felelni, a családomtól a munkahelyemig. Ha kellett, éjfélkor is felvittem anyámnak a bevásárolt cuccokat, ha a gyerekek megbetegedtek, éjjel is én rohantam velük az ügyeletre. És közben egy céget vittem a hátamon. Igyekeztem megfelelni annak a vezetői szerepnek is, hogy teljesíts jobban, légy vidám, dolgozz még többet! Nyomdaipari festékeket forgalmaztunk, és bár a vállalat létszáma nem volt túl nagy, az igazgatásom alatt piacvezetők lettünk Magyarországon, és én alapítottam meg a multi romániai leányvállalatát Bukarestben. Utólag látom a hibáimat is: a cégben mindent én akartam kézben tartani, a szükségesnél több felelősséget vállaltam magamra, ahelyett hogy delegáltam volna a feladatokat. Évente öt nap szabadságra mentem el, akkor is folyton az ügyfelekkel és kollégákkal tárgyaltam telefonon. A tizennyolc év alatt sosem tudtam egy hétig együtt pihenni a családommal. Rá is ment a magánéletem. Elváltam. Működési zavarok keletkeztek a cégnél is, többen kiléptek. Lehet, hogy a felszínen sikeresnek tűntem, valójában azonban egy életközepi válság mélyére zuhantam. Ekkor derült ki, hogy agydaganatom van. A műtét előtt felsorolták a kockázatokat: halál, kóma, bénulás, látásvesztés…

Ebbe az emberek többsége beleroppanna. Talált kapaszkodót ahhoz, hogy újratervezze az életét?

Sokat segített a versenysportolói múltam. Édesapám testnevelő tanár volt, ő vitt el gyerekkoromban szertornázni, majd vívni. Egyéniben ifjúsági Budapest-bajnok lettem, a kardcsapatunkkal országos bajnokságot nyertünk. A vívás sok mindenre megtanított: amikor ott állsz egyedül az ellenfeleddel, csakis magadra számíthatsz. Az öcsém is vívott, és apánk belénk nevelte, hogy ki kell állnunk magunkért, és nem szabad semmit feladni. Amikor elveszítettem a látásomat, sokan segítettek, de a legtöbbet Luca lányomtól kaptam. Ő egy ideje már kint volt Spanyolországban, onnan jött haza. Gondomat viselte, autóval vitt mindenhová, és a cégnél office managerként a személyi titkárom lett. A műtét után hat héttel otthonról, majd bejárva dolgozni kezdtem, egyéves rehabilitáció után pedig teljes munkaidőben visszamentem a munkahelyemre, és még öt évig vezettem a céget – vakon. Ez lett igazgatásom legsikeresebb időszaka.

Bizonyítani akart, vagy megváltoztak a vezetői módszerei?

Iszonyatosan igyekeztem bebizonyítani, hogy attól, hogy nem látok, a szakmai tudásom nem lett kevesebb. Sohasem akartam az üzleti partnereim empátiáját kihasználni. Nem azzal kezdtem, hogy nézd, mi lett belőlem, milyen rossz nekem, úgyhogy vegyél tőlem festéket. Viszolygok az önsajnáltatástól. Ha leültünk tárgyalni, egy idő után el is feledkeztek arról, hogy vak vagyok. El tudtam tüntetni a fogyatékosságomat. Másféle vezető lettem, talán jobb, mint korábban. Például hatékonyabban tudtam kiválasztani a kollégáimat. Azelőtt sokszor rosszul döntöttem, és a munkatársak 15–20 százaléka rövid időn belül elhagyta a céget. A felvételi interjúknál vakon nem zavartak meg a vizuális benyomások, és jobban tudtam arra figyelni, hogy ki mit mond, milyen ember lehet. Sokkal személyesebb viszonyba kerültem velük. Azelőtt el sem tudtam képzelni, hogy a cégvezetésen kívül mással is foglalkozzak. Ám nyugdíj felé elkezdtem a jövőmet tervezni. Segítő foglalkozást választottam, és coachnak képeztem ki magam.

Ma már vezető coach, egyéni és csoportos tréningeket tart. Kolléganőjével saját módszert dolgoztak ki, amellyel azoknak segítenek, akik újra szeretnék kezdeni az életüket. Rezilienciacsoportjukban pedig a lelki immunrendszer fejlesztésében támogatják őket. Saját élményből dolgozik?

Másból nem is tudnék, a segítő hivatásnál a hitelesség a legfontosabb. Szeretném átadni a tapasztalataimat, hogy mások is felismerjék belső erőforrásaikat, és elhiggyék: sokkal többre képesek, mint gondolják. Hogy megtalálják a valódi céljaikat. Amikor valaki krízisben van, olyan, mintha egy barlangban lenne, ahonnan nem lát ki. Úgy érzi, nincs kijárat. Vagy ugyanazokat a rossz utakat akarja folytatni, amelyek a kudarchoz vezettek. Pedig a kulcs az, hogy új lehetőségeket kell keresni. Einstein mondta egyszer: egy problémát nem lehet ugyanazzal a módszerrel megoldani, mint amivel létrehoztuk.

Szükségünk van krízisekre? Nem kell annyira megijedni a válságoktól?

Akár akarjuk, akár nem, az életünk tele van krízisekkel, ezeket nem lehet megúszni. Erik Erikson, a híres német pszichoanalitikus szerint gyerekkorunktól időskorig minden életszakasznak megvan a maga krízise. Legalább tíz válságos időszakot kell átélnünk. A lelki fejlődésünk attól függ, hogy képesek vagyunk-e megoldani a kríziseket, vagy sem. Én sok szempontból szerencsés vagyok, mert az átlagnál jobban kerestem, és a gyerekeimre mindig számíthatok. Mégis azt gondolom, a legrosszabb körülmények között is van az egyénnek felelőssége a saját életéért, és van esélye változtatni. Ha valaki egyetlen lépést sem hajlandó megtenni, helyette hosszan sorolja, hogy mit miért nem lehet megcsinálni, akkor biztos, hogy semmi nem fog történni vele.

Úgy gondolja, a veszteségben is van nyereség? Ha elveszítünk valamit, új készségeket fedezhetünk fel magunkban, új kapcsolatokat építhetünk?

Biztos, hogy így van. Számomra az emberi kapcsolatok mindig fontosak voltak, de a látásvesztésem után még fontosabbak lettek. Amikor egy multit vezettem, két-háromszáz név volt a telefonregiszteremben, most majdnem háromezer. Persze nem a mennyiség a fontos, de ez is jelzi, mennyivel nyitottabbá váltam. Nekem siker az is, hogy a megvakulásom után újra szerelmes tudtam lenni, és jelenleg is nagyon jó párkapcsolatban élek. A sportot sem hagytam abba, megtanultam a vaksíelést, úszom, és naponta kilométereket sétálok a kutyámmal. Továbbképzem magam új coachingmódszerekben, és tervezem, hogy könyvet írok. Talán furcsán hangzik, de ha összehasonlítom, milyen voltam a látásvesztésem előtt és most, azt kell mondanom: sokkal teljesebb életet élek.

hirdetés
IRATKOZZON FEL
HÍRLEVELÜNKRE!

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!

hirdetés
ÉRDEKES HÍRE VAN? KÜLDJE EL NEKÜNK!
hirdetés

Toborzás/kiválasztás konferencia DEMO-túrával egybekötve november 5-én.

Hogyan győzhető le az időstressz? Energiamenedzsment 4 lépésben. A december 13-i tanfolyam során rövid, közös mindfulness gyakorlást tartunk, amit aztán beépíthetsz a hétköznapjaidba.

Tapasztalatok, gyakorlati tanácsok – átállási workshop

Az Üzlet és Pszichológia/HRPWR.HU és a Brandfizz bemutatja: a Nagy Employer Branding Nap című konferenciát. A nap, amikor az employer branding szakma találkozik.

hirdetés