hirdetés
hirdetés
hirdetés

Kerüld ki!

Játszmáink: „A rejtett üzenet az alsó fiókban van”

„Valami bűzlik Dániában” - azt hiszem, ez a szállóige fejezi ki legjobban a játszmába gabalyodás érzését. Nem látni semmi nyilvánvalót, de mintha messziről, a mélyből valami zavarót szállítana a szél. Mit értünk játszmán és hogyan kezeljük? - kérdeztük Dr. F. Várkonyi Zsuzsa pszichológust, a téma hazai szakértőjét.

Hadd kezdjem egy saját történettel, ami ráadásul személyes kudarcot is jelent a számomra. Életemben először és utoljára váltam sok, körülbelül 100 szakember vezetőjévé egy személyiségfejlesztő cégben. Szakmailag nagyon sikeres munkának bizonyult a kezdeményezés, de a 10 év során, amit vezetőként itt töltöttem, szinte minden évben felbukkant egy ember, az utolsó évben pedig egy háromfős csoport, akik azt kommunikálták, hogy számukra valami nem stimmel a vezetéssel. Én személyiségemből adódóan mindent nagyon precízen elszámolok, mégis időről időre akadt valaki, akiben kételyek merültek fel a pénzügyi vonatkozásokat illetően. Én a kérdésekre minden alkalommal megadtam a kért választ, de az utolsó alkalommal már „szervezett” gyanakvással találtam szembe magam: az említett háromfős csoport ügyvédhez szándékozott fordulni, és az alapító okiratokat kérték. A papírokat megkapták (és soha többé nem jelentkeztek panaszukkal), de én megálltam egy pillanatra, és elgondolkodtam, miről szól ez az egész?

A vezető minden esetben egy tekintélyszemély, szülőfigura, korától függetlenül. Bizonyos emberek számára minden tekintélyfigura gyanús, mert rossz tapasztalatok érték őket egy korai életszakaszban. Az imént említett három emberről lassacskán kiderült, hogy mindegyiküknek komoly csalódást okoztak a szülők, illetve szülőfigurák: az egyiknek váratlanul meghalt az apja – a gyerek számára a szülő halála is cserbenhagyás –, a másik egy rosszízű válást követően vesztette el az apját, a harmadik életében pedig több fontos szereplő is kiábrándultság forrása lett. Összeállt bennem a kép, hogy három olyan emberről van szó, akik valaha nagy fájdalmat éltek át, azt érezték, hogy valaki, akiben ők bíznak, és aki felettük áll, becsapta őket, és tudat alatt vélelmezték, hogy később is ez fog megismétlődni. Az ilyen élmények gyanakvóvá tesznek minden későbbi tekintélyszemély megbízhatóságát illetően.

HA érdekel a pszichológia és F. Várkonyi Zsuzsa, gyere és hallgasd meg az előadását a HR & Pszichológia konferenciánkon! 

Rádöbbentem, hogy pszichológiai játszmáról van szó, és ezt a típust a játszmák felfedezője, Eric Berne  „Elkaptalak, te gazember”-nek nevezte. Tekintélyszemélyekkel szemben, de akár párkapcsolatokban is gyakran előfordul, a lényegét pedig a következőképp foglalnám össze: „Hiába tűnik úgy, hogy minden rendben, én egészen biztosan csapdába kerültem, és csak azért is leleplezem a csalást”. Ez a cserbenhagyottsága miatt gyanakvó és vádaskodó ember ősi játszmája.

Ez az egy történet már önmagában kifejezi és összefoglalja a játszmák lényegét...

Mondom a definíciót a pontosság kedvéért: a játszma két olyan ember találkozása, akik valami miatt kiegészítő szerepben érdekeltek. Engem a „jókislányság” és feddhetetlenség iránti igény tett behívhatóvá a fenti játszmába. Nem azt mondtam, hogy „nyomozd ki bátran, amire kíváncsi vagy”, ami gyors vágással lezárta volna a kérdést, hanem minden kérdésre alaposan kifejtettem a magyarázatot, kvázi igazoltam, hogy tisztességes ember vagyok. És ezzel máris a játszmában találtam magam. Aki nem bevonható, azzal nem alakul ki játszma – egyedül játszmázni nem lehet.

A játszma lényege, hogy hiába indult egy kapcsolat vagy egy egyszeri párbeszéd jól, hiába tűnik úgy, hogy minden rendben működik, mégis jön egy csavar, egy átkapcsolás, és a tudattalan mozgatórugók végül elvisznek egy ponthoz, amikortól rossz szájízzel jövünk ki az ügyből. A színdarab, ami a játszmában lejátszódik, nem az ’itt és most’-ról szól, hanem a ’valaha’ világáról, egy régi sérelemről, egy gyerekkori érzelmi maradványról.

Beosztott munkatársak gyakori játszmája az „Én nem tehetek róla”. Az illető nem szól, hogy elakadt egy feladattal, hogy nem kapott meg minden szükséges információt, és amikor kiderül, hogy hibázott, akkor valami olyasmit felel, akár egy gyerek: „Nem jött össze, nem sikerült, nem tehetek róla… mert nem szóltak, hogy...”. Vagyis eltolja magától a felelősséget. Ezzel szemben a felnőtt-énünk azt mondaná, hogy „Oldjuk meg ezt a problémát, különben nem lesz jó az eredmény.”

Ezek a különböző ének vesznek részt a játszmában?

Eric Berne elmélete három nagyobb részre osztja az ember énjét: a felnőtt-én a személyiség komputere, józan, racionális, problémamegoldó; a szülő-én egyrészt a normák és lelkiismeret szerinti ítéletekből álló kritikus szülőt, másrészt a gondoskodó, tanító, elfogadó szülőt foglalja magában. A harmadik elem a legősibb: ez a gyerek-én, amely egyrészt az említett, felelősséget nem vállaló, gyengének mutatkozó, vagy épp a tekintély ellen lázadó részünk, de itt „lakik” az alkalmazkodó, szeretetre vágyó „szeletünk” is, valamint az eredeti és spontán viselkedést és gondolkodást magában foglaló kreatív énünk is. Játszmát csak a szülő-én és a gyerek-én kezdeményez: az egyik kritizál, dirigál, fenyegetőzik, a másik lázad, ellenkezik, esetleg duzzog és sajnáltatja magát.

Nagy vezetői csapda a kritikus szülő-énből vezetni a beosztottakat: ezszinte mindig eredménytelenséget, nagy fluktuációt és rossz légkört szül. A gondoskodó szülő-énből vezetni sem célravezető, hiszen nehézséget okoz konzekvensen képviselni az elvárásokat. A kritikus szülő-én mondja azt a mondatot is, hogy „Nem kötelező nálunk dolgozni, találunk mást, aki már holnap a helyedre ül”. Az ilyen felütésekre nem létezik érett válasz, csak a gyerek-énből lehet reagálni. Fontos tehát, hogy a vezető a józan énjével tudja megfogalmazni a munkatársai számára, hogy a kitűzött cél elérése érdekében milyen feltételeket kell teljesíteni. A felnőtt-felnőtt kapcsolatból kerekedik a leghatékonyabb munkavégzés.

Hogyan lehet elkapni a játszmaindulás pillanatát?

Szükséges hozzá emberismeret és intuíció. Meg lehet tanulni, hogy bizonyos mondatokra ne csak felkapjam a vizet, hanem felkapjam a fejem. Például: mit akar a másik mondani azzal, hogy „nem muszáj együtt dolgoznunk”? Ez azt jelenti, hogy „Én maradok a helyemen, te viszont mész!”, vagyis tudatni akarja velem hatalmi fölényét. Ezekből a „szöveg alá rejtett”, dupla fenekű üzenetekbőlkerekednek aztán a játszmák.

Emlékszem két kolléganő beszélgetésére, akik mindketten anyák is voltak: „Ha ezzel készen vagyunk, számomra az új projekt lesz nálam az első helyen.” „Igen? Nálam mindig a gyerekeim az elsők.” A riposzt lefordítva, vagyis a rejtett üzenet: „Az én értékrendem szerint te nem vagy jó anya”. A rejtett üzenet azonban mindig az alsó fiókban van, és bár a címzett azonnal érzi annak minden kellemetlen vagy vádló voltát, általában mégsem tud rá spontán reagálni. A dupla fenekű üzenetek indulatokat gerjesztenek, amit akár nyílt konfliktusok is követhetnek.

Mi tesz valakit behívhatóvá a játszmába?

A behívhatóság minden játszmatípusnál mást jelent. Vegyünk egy egyszerű példát: az ember életében megjelenik egy új szereplő ─ akár a munkában, akár a magánéletben ─, aki kioktatja, nevetségessé teszi. Ha erre az illető elkezdi bizonygatni, hogy márpedig ő nem hülye, akkor máris a játszma kellős közepén találja magát. Ha valaki korábbi élettörténeti okokból vevő az önvédelmi játszmára, akkor nem lepattintja magáról a megjegyzéseket, és – ha lehetséges – kiszáll a kapcsolatból rögtön az elején, hanem beszáll a viadalba, hogy melyikük az okosabb, és a végén csak toporzékol tehetetlenül. Nem ő kezdeményez, de behívható, mert valamiért érdekelt ebben a szerepben. Aki nem behívható, az képes kimaradni a pengeváltásból; valamiképp kommunikálja, hogy „viszontlátásra, ez nem az én bulim.” Azért fontos nyitott füllel járni és a megérzéseinkre hallgatni, mert ha sikerül azonnal tudatosítani a mögöttes mondanivalót, elejét vehetjük annak, hogy ösztönösen, tudattalanul rezonáljunk rá.

Hogyan tesz minket bevonhatóvá az élettörténetünk?

Példának okáért a testvérviszályok mögött gyakran az a jelenség áll, hogy a szülő igazságot oszt, általában az egyik gyerek javára és a másik kárára. A gyerekek veszekedését az motiválja, hogy kiderüljön, aznap ki van a szülő kegyeiben, és melyikük a vesztes; ezt nevezzük egyébként feketebárány-játszmának. Évek, évtizedek telhetnek el úgy, hogy „megmagyarázhatatlan” okból pocsék a viszony a testvérek közt. De ha a szülő egy ponton rájön, hogy ő tartja fenn az ádáz versengést gyerekei között, akkor azt fogja mondani, hogy „Nekem ne játsszátok ezt, számomra nincs köztetek nyertes és vesztes ─ veszekedjetek, ha akartok, csak egymásnak ne okozzatok sérülést.” A munkahelyen a mellérendelt munkatársak közti furkálódás a testvérek közti rivalizálás felnőtt változata, magyarul „én legyek jó pozícióban, ne a kolléga”. Aki gyerekként erősen versengett a testvérével, az felnőttként a kollégáival fog versengeni, csak most már a főnök előtt zajlik a harc a "szülői" kegyekért, hiszen a főnök egy szülőfigura. Ő is hasonló megoldással kezelheti jól a helyzetet: „Köszönöm, hogy szólsz, mert ez a dolog fontos lehet. De a történetnek biztosan van másik oldala is, ezért azt szeretném, hogy ha a jövőben nem tudtok ketten megegyezni, akkor hármasban üljünk le, és ne a másik érdekelt fél nélkül kapjak tájékoztatást.” A kisebb kockázatú játszmákra való fogékonyságot is a múltunkból hozzuk, az "életjátszma" pedig a gyerekkor, sőt akár az egész családtörténet megismétlése lehet.

Tudna még példát mondani játszmákból való ügyes kilépésre?

A dupla fenekű üzeneteket némi kommunikációs tudatossággal fülön lehet csípni. Történt egyszer, hogy a mi kisebb cégünk üzletkötés előtt állt egy nagyobb céggel, és már nagyon leengedtük az árakat, de a másik fél tovább alkudott, immár úgy, hogy a kialkudott árért szállítsunk még további szolgáltatást. A tárgyalópartner azzal fejezte be a mondandóját, hogy „Ha nem akartok együttműködni velünk, kereshetünk más partnert is”. Nagyon beszorítva éreztük magunkat alvállalkozóként, a fővállalkozó ugyanis azt akarta tudtunkra adni valójában, hogy neki van választási lehetősége, nekünk nincs, mi ki vagyunk szolgáltatva. Amikor valaki azt mondja nekünk, hogy kénytelen vagyunk az ő elvárásai szerint viselkedni, akkor a gyerek-énünk hajlamos rögtön beadni a derekát, „legyen, ahogy akarod”. A hétköznapi neveltetés nem ad támpontot ahhoz, hogyan dobjunk vissza egy zsaroló mondatot.

Erre a felütésre Ön szerint mi a korrekt válasz?

Például tényszerűen az asztalra tenni a feltárt hátsó szándékot, vagyis a rejtett üzenetet: „Úgy gondoljátok, nekünk nincs más választásunk, nektek viszont van, tehát muszáj engednünk, ha nem akarjuk elveszíteni ezt az együttműködési lehetőséget”. Nyílt kommunikáció esetén egészen biztosan elgondolkodik a játszmaindító, felvállalja-e, hogy így gondolta ─ persze, hogy így gondolta, de van reményünk, hogy miután indulat nélkül szembesítettük tisztességtelen céljával, talán mégis visszakozik. Hiszen a legtöbb ember mégis szívesebben mutatkozik "jó embernek", mint rossznak.

A korábban említett, két anya közt lezajlott párbeszéd kimenetele is többféle lehet egyébként. Egy korrekt válasz, ami kikerüli a játszmát: „Én nem az egész életem fontossági sorrendjeire gondoltam, csak a munkahelyire”. Ha fel akarjuk fedni az „alsó fiók” üzenetét, hátha a játszmaindító visszakozik a szembesítéstől, megpróbálkozhatunk bátrabb változattal: „Úgy gondolod, hogy egy jó anyának ezt sosem szabad elfelejtenie, és ha én másképp gondolkozom, akkor anyaként nem vagyok igazán oké”. Ha indulatból vissza akarunk lőni azzal, hogy leleplezzük az üzenetet, akkor „Egy null a javadra!” jó visszavágás lehet.

Végezetül említene néhány életjátszmát?

Amikor valaki ismételten tönkreveri a kínálkozó munkalehetőségeket vagy a párkapcsolatait, mert képtelen alkalmazkodni és megbízhatóan működni, akkor valójában vesztésre játszik. Mintha azt várná, hogy tizedszer-huszadszor is az derüljön ki, hogy ő nem elég jó. Ezt nevezzük „Rúgj belém” játszmának. Olyanok játsszák, akik gyerekkorukban sem voltak elég jók a szüleik szemében, és kényszeresen keresik az újabb és újabb elutasítást.

Jól ismert életjátszma például a „Nekem úgysem lehet segíteni”, más néven az „Igen, de...” játszma, ahol az indító játékos az áldozat szerepét veszi mindig magára. Az „Igen, de...” játékos azt kommunikálja, hogy az ő élete számos okból rendkívül nehéz,  rengeteg szerencsétlenség érte, rettentően rosszak az esélyei stb., mire megjelenik a „Majd én segítek”-partner, vagyis a megmentő, akiben késztetés él arra, hogy valakihez jóságos, valaki helyett életrevaló legyen, és aki mindenekelőtt csodát akar tenni. Az áldozat panaszkodik, a megmentő sorolja a jó tanácsokat, az előbbi pedig ügyesen kitér előlük azzal, hogy „Igen, de az én koromban/az én szakmámban/az én férjemmel nem lehet…” A megmentő addig marad benne a játszmában, amíg rá nem jön arra, hogy ő maga jobban érdekelt a változásban, mint az áldozat – vagyis rájön arra, mi az ő szerepe a történetben.

Az életjátszmák, más néven sorskönyvi játszmák nem arra irányulnak, hogy jól legyünk, hanem igazolni akarják, hogy korai élettapasztalatunk minden esetben igaz: "Márpedig az élet ilyen!" Lehetséges, hogy ezt egy- vagy tízéves korunkban tapasztaltuk meg, és hiába látják mások "igazságunkat" túlhaladottnak vagy hülyeségnek, ez mégis nagyon mélyen belénk ivódott.

Hogyan szabadulhatunk meg attól, hogy sorskönyvünk alakítsa életünket?

A sorskönyv ereje a tudattalanságában rejlik. Éppen ezért a tudatosítás a kulcs, mert ha képes vagyok észrevenni, akkor elvileg kontroll-lehetőségem lesz, tehát dönthetek másként, cselekedhetek másként, mint eddig. Hosszú fejlődési folyamat, amihez kell egy támogató személy ─ vagy egészséges élettárs vagy egy terapeuta –, aki képes rávezetni minket önártó viselkedésünk értelmetlenségére, és segít megszerezni az újfajta tapasztalatokat: hogy akkor sem dől össze a világ, ha másként viselkedünk. A legtöbb ember nagyon fél elhagyni sorskönyvét, és kipróbálni, milyen az ismeretlen terep, ahol például felnőtt vagyok, és nem gyerek. Le lehet tenni az életjátszmákat, de nagy önfegyelmet igényel: pontról pontra tudatosítani kell mozgatórúgóit és ellenállni a kísértésnek, mert a sorskönyv hangja nagyon kísértő.

Példák dupla fenekű üzenetekre:
  • „Az ügyfél állítólag már járt itt.” (alsó fiók: „Hiszem, ha akarom.”)
  • „Hát ha nem érdekel a prospektus, amit mutatok, akkor elmegyek egyedül a programra” (alsó fiók: „Meg tudlak büntetni, ha nem úgy reagálsz, ahogy elvárnám.”)
  • „Ha neked ez túl sok feladat… hát nem muszáj itt dolgozni!” (alsó fiók: „Engedelmeskedned kell, mert csak te veszíthetsz.”)

 Ha érdekel az üzlet és a pszichológia találkozása, gyere el HR & Pszichológia konferenciánkra! 

Program: 

8.30 - 8.50 Regisztráció

Hogy válassz coachot vagy trénert egy felhígult piacon?
F. Várkonyi Zsuzsa, klinikai szakpszichológus
Sok hr-es feladata coachot/trénert javasolni a kollegáknak. Mi alapján tegye ezt? Hol a pszichológia és a coaching határa, amivel sok coach nincs tisztában? Mire figyeljünk?

Nárcizmus a gyakorlatban - honnan ismerhetjük fel a munkahelyen és hogyan viszonyuljunk hozzá?
Dr. Maliáth Nóra, klinikai szakpszichológus

Mi a nárcizmus? Milyen típusai vannak? Hogy ismerjük fel? És főleg, mit kezdjünk vele, ha véletlen egy munkahelyen kerülünk szembe egy nárcisztikus vezetővel vagy kollegával?

Néhány gyakori ok irracionális döntéseink mögött: HR-es torzítások és heurisztikák
Szászi Barnabás Ph.D, Partner at Webuni, Head of Behavioral Insight Unit at ELTE Decision Lab
Az agyunk törvényszerűen becsap minket időnként, és nincs ez másképp kiválasztásnál sem. Miért fontos, hogy hr-esként tisztában legyünk ezekkel a torzító hatásokkal?

Mit csinál egy mood manager? - A munkahelyi jóllét pszichológus szemmel
Tilesch Anna, pszichológus, mood manager

Melyek azok az apró gesztusok, melyek számítanak a munkahelyi jóllét létrejöttében. Hogyan alakítsuk ezeket tudatosan?

Az álláshirdetések pszichológiája - hogyan hirdess, hogy megdobbantsd a szívét?
Földi Miklós Dániel, reklám- és neuropszichológus
Szövegírási, motivációs és figyelemfelketési technikák a munkaerőpiaci közöny ellen.

Hatékony kommunikációs technikák konfliktus esetén
dr. Lisznyai Sándor, klinikai szakpszichológus, tanácsadó
Mi van, ha egy hr-es mediátor szerepbe kerül? Hogyan lehet a cégen belüli nyílt, vagy felszín alatti konfliktusokat észrevenni és hatékonyan kezelni?

A kiégésről másképp! Előzd meg, vedd észre, használd fel!
Kovács Papp Péter coach, ACC
Kovács Papp Péter évek óta orvosoknak és nővéreknek tart kiégést megelőző illetve kezelő tréninget. Tapasztalatai szerint a kiégés észrevehető, megelőzhető és vissza is fordítható, ha szakértő szemmel fel tudjuk fedezni a jeleket időben. Előadásával a szakértői szem elsajátításában segíti a hr-eseket.

A bizalom és a pszichológiai biztonság jelentősége a fluktuációban
Toldi Zsuzsanna, Aquilone Training Kft., szervezetfejlesztő, ügyvezető
Ezúttal arról kérdeztük a fiatalokat, hogy miért maradnak évekig egy vállalatnál, amikor az manapság már nem divat köreikben. A kutatásokból kiderült: a pszichológiai biztonság az elsődleges ott tartó tényező. Tulajdonképpen mi is ez, és főleg, hogyan érhető el egy cégnél? Sokszor apróságokon múlnak nagy döntések.

Hasznos-e a mindfulness vállalati szinten? Mikor és miben segíthet? És miben nem?
dr. Szondy Máté, klinikai szakpszichológus, mindfulness oktató
Azt már tudjuk, hogy fontos a jelenre fókuszálni, a meditáció jó stresszoldó, már mindenki hallott a mindfulness jótékony hatásáról. De hogy építsük ezt be egy cég hétköznapjaiba?

Van értelme az időgazdálkodásnak? - Gyakorlati kitekintő előadás
Limpár Imre tanácsadó szakpszichológus, tréner

Mit ígérnek az időgazdálkodási megoldások általában, mik a bukkanói, és hol kezdődik valójában az időgazdálkodási kérdés.

Jelentkezés és feltételek itt

Szabó Elvira
a szerző cikkei

hirdetés
IRATKOZZON FEL
HÍRLEVELÜNKRE!

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!

hirdetés
ÉRDEKES HÍRE VAN? KÜLDJE EL NEKÜNK!
hirdetés

A HR emberi oldala - hogy még többet tehess másokért! A hrpwr.hu és az Üzlet & Pszichológia konferenciája november 29-én.

Hogyan keress IT-s kollégát? Félnapos konferencia december 4-én.

hirdetés