hirdetés
hirdetés

Itt az ideje, hogy aktualizáljuk elvárásainkat!

Elvárások szorításában: nem kötelező előrelépni és fejlődni

Az álláskeresést nagyban akadályozó tényezők a ki nem mondott elvárások. Amiket ráadásul sajnos többnyire pont a HR szakma állított fel, anélkül, hogy ennek racionális, gazdasági vagy humán alapja lenne. Ezt hozták a magyar tankönyveikbe a nemzetközi trendek, és a magyar helyzetre adaptálás elmaradt. Ezért lehet, hogy épp az ellenkező elvárásoknak vannak meg az alapjai. Régebben a folyamatos fejlődés volt a gazdasági élet alapelvárása, ehhez igazítva fogalmazták meg a kötelező fejlődést, kötelező ambíciót. 

Manapság viszont a fenntarthatóságot és a stabilitást is keressük, a fejlődési lehetőség mellett. Mi több, fejlődni nem is lehet stabil alapok nélkül. A kiválasztók jórésze viszont még mindig olyasmit vár el, ami nem aktuális jelen gazdasági és társadalmi környezetünkben.

Kötelező előrelépni

Amikor valaki állást váltana, akkor azt (is) keresik, miben jelentene ez neki előrelépést, miért akarná azt az állást (már ez is téves: általában nem azt az állást akarja, hanem egy valamilyen másikat, a jelenlegi helyett). Nos, az rossz válasz, hogy azért váltana, mert az előző helyén már nem szeretne lenni – bármi miatt is. Pedig ez az alapvető ok minden állásváltónál, és ez egyértelmű is. De miért nem elég?

Mert ott a félelem a kockázattól: mi lesz, ha a jelöltkét sok pénzért megtaláljuk, felvesszük, betanítjuk-beillesztjük a cégbe, és mégsem lesz jó neki, elmegy? Erre megkérdezném szívesen: miért nem hiszi el magáról az ilyen cég, ilyen vezető, hogy tud olyan jó körülményeket teremteni, ami tetszik az új kollégának? Miért nem hiszik el, hogy a jelölt el tudja dönteni, kell-e neki az a pozíció, feladat? (Ja kérem, nem kell kamuzni a feladatokról: tessen elmondani, hogy zűröket kell megoldani, macerás az adminisztráció, de kap segítséget – és kapjon is…) Miért hiszik, hogy a feljebblépés, az igazgatóhelyettesiről igazgatóira cserélt névjegykártya lesz a megtartó erő? (Rossz hír: ez sem lesz az). A megtartás és a feljebb léptetés nem függenek szorosan össze.

Ez az elvárás kifejezetten frusztráló is: emberünk ambiciózus, szeretne jól dolgozni, tudja, mit szeret csinálni, de a jelen helyén ezt most nem tudja (pl. mert elárasztották adminisztrációs feladattal, mérnökember létére). Máshol viszont szívesen csinálná, nincsenek világmegváltó törekvései, csinálni szeretné, amihez ért – végre, pl. értelmezhetetlen adminisztráció nélkül. De hiába van olyan pozíció, ő nem kaphatja meg, mert a – itt sajnos kifejezetten – HR-esek szerint ez neki nem lesz jó. Mint már régebben idéztem, ne akarjunk több jót az embereknek, mint amennyit még el tudnak viselni. A képzeletbeli mérnökember mehetne az őszintével is, az egy jó ok a váltásra, hogy nem hagyják szakmai munkát végezni. Ha ezzel megy, le is vonják az „okos” következtetést, nincs elég szakmai rutinja, nem lesz jó… Ha azt mondja, mérnöki pozícióból menne egy másik mérnökibe, akkor viszont miért nem akar fejlődni? Innen szép nyerni…

Kötelező hosszútávon gondolkodni

A „hol látja magát 5 év múlva” kérdésnek más körülmények között még értelme is volna, de mivel csak a hosszútávúságot akarják vele biztosítottnak látni, mégis inkább káros. Elhiszem, hogy a tankönyvek a cég kockázatainak csökkentésére azt is tanították, hogy a jelölt hosszútávú terveit érdemes ismerni. Ellenben sokszor a jövő hónapot sem látja emberünk, nemhogy az 5 évet. Voltak tervei, de a mindennapi küzdelemben ezek elhalványultak, álommá váltak. Mégis ezeket kérik számon rajta állásinterjún, amíg ő csak a jövő havi villanyszámláját akarja kifizetni valamilyen munkáért kapott fizetségből. Ha ezt biztosítottnak látja, majd tervezni is fog. Igen, ismerem a mondást, és igaznak is tartom, hogy rövidtávú gondolkodással nem lehet hosszútávú stratégiát építeni, de azt is tapasztaltam sok álláskeresővel, hogy ha nincs miből fizetni a lakbért jövő hónapban, akkor nem lehet arról gondolkodni objektívan, mi lesz 5 év múlva.

De a fordítottja is problémás: ha a jelölt meri azt mondani állásinterjún, hogy ő hosszútávon gondolkodik, azzal is elvágja a lehetőségeit. Azt gondolnánk, hogy ha a kiválasztók a kockázatot akarják csökkenteni, örülnek ennek. Nem örülnek. Félnek tőle, hogy amit ők tudnak ajánlani, az mégsem olyan stabil, és akkor az új kolléga nem megy oda, gyorsan keres mást stb. Jó lenne, ha őszintén beszélne ezügyben is mindkét fél… Ameddig látunk, azt tudjuk közösen tervezni, de azt valóban tervezzük közösen. Munkavállalókkal már vannak ilyen programok, érdemes lenne azokkal a jelöltekkel is így tervezni, akik jó eséllyel munkavállalók lesznek.

Kötelező fejlődni

Kissé kakukktojás ez a pont, mert amíg az előző két pont meglehetősen szubjektív – mást jelent a hosszútáv a cég és mást az egyén életében, mást az előrelépés a menekülő állásváltó, és az új kollégát kereső kiválasztó gondolataiban.

A fejlődés viszont tény. A világ megy egyelőre, szinte minden iparágban, szakterületen új technológiák jelennek meg folyamatosan, ezeket ismerni, érteni, használni kell – és főleg képesnek kell lenni egy újabbra váltani, viszonylag gyorsan. A szakmai fejlődés igénye ezt jelenti leginkább. Ehhez képest a kiválasztók szemében az nem fejlődés, ha folyamatosan, magas színvonalat tartva tudunk eredményt felmutatni bármiben. Az elvárás az, hogy folyamatosan még nagyobbat, még összetettebbet, még többet, még, még, még… Ez magában hordozza a veszélyt, hogy egyszer szinte mindenki sikertelenné válik. Mert mindenkinek lesznek korlátai, egy idő után már nem tud „még” lenni, mi több, nem is akar. Az álláskereső a „nem is akarok” szöveggel vágná el magát igazán egy állásinterjún, pedig lássuk be: elégedettnek lenni magával, a szakmai státuszával, azzal, hogy folyamatosan követi a szakmai trendeket, nem rossz – a társadalom egészének is jó, ha hagyjuk az embereket elégedettnek lenni saját magukkal, és dolgozni is hatékonyabban tud egy nyugodt, kiegyensúlyozott ember.

Az elvárásokat talán ezeket figyelembevéve kellene megfogalmazni, és tudni (nem hinni), hogy az emberek tudják, mi jó nekik, mire van szükségük egy adott élethelyzetben: nem biztos, hogy az előrelépés, a még több feladat, a még nagyobb fizetés, a még nagyobb pozíció a jó neki. Sőt, néha még az is előfordul, hogy kifejezetten lefelé szeretne lépni, ezt aztán végképp nem engedik. Igazgató volt, és most mezei ügyintéző akar lenni? Lehet, hogy épp más feladata is van az életben, ami mellé pedig a rutinmunka passzolna. Ezt pedig azért nem hagyják neki, mert „úgysem lenne motivált”, „úgyis elmegy, ha jobb ajánlatot kap” és hozzá a szinte kötelező „én csak jót akarok neki” szöveg. Ezért aztán lejjebb lépni nem tud, ami magánéleti katasztrófához is vezethet: ha nem szervezheti úgy az életét, ahogy szeretné, tönkremehet benne. Újra eljutottunk oda, ahonnan indultunk: ne akarjunk több jót az emberek, mint amennyit ők akarnak maguknak! És pláne fogadjuk el, hogy emberek pontosan tudják, mi jó nekik.

Már csak az a kérdés maradt, álláskeresőként mit kezdjünk ezzel?

Leginkább próbáljuk meg bemutatni azt, hogy felelősen el tudjuk dönteni, mit szeretnénk, és a miértek egy része kellően személyes jellegű ahhoz, hogy ne akarjuk egy állásinterjún kifejteni. Tegyük le a megfelelési kényszert, és ne azt mondjuk, amit szerintünk hallani akarnak, hanem azt, amivel a saját céljainkat, motivációinkat képviseljük - ha ezt hallva bennünket választanak, akkor jó helyen leszünk. Ha fejlődni akarsz, ha nem, ha hosszútávra gondolkodsz, ha nem, az úgy mind rendben van, mert a te életednek te vagy a szakértője. De az állásinterjúztatóknak muszáj lenne minél többféle nézőponttal találkozni, különben a ki nem mondott, nem releváns elvárásoknak kell megfelelnünk a jövőben is.

(forrás: JobAngel blog)
hirdetés
IRATKOZZON FEL
HÍRLEVELÜNKRE!

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!

hirdetés
ÉRDEKES HÍRE VAN? KÜLDJE EL NEKÜNK!
hirdetés

DIGITALIZÁLVA – ÚJ MEGOLDÁSOK SAVE THE DATE 07.23. 14:00

A HRKOMM Award célja, hogy díjazza a Magyarországon futó, munkáltatói tevékenységhez kötődő különféle kampányokat, kommunikációs aktivitásokat. Pontszerzés a PR Toplistán! Nevezési határidő: 2020. szeptember 4.

hirdetés