hirdetés
hirdetés

Neked sosem dob jót a híres gép?

Mondatok, amelyek megváltoztatják az életünket

A kérdés újra és újra ez: a saját életünknek főszereplői, epizodistái vagy egyszerű statisztái vagyunk? Tehát nem a nagybetűs ÉLET-nek, végképp nem a közéletnek, hanem a saját, egyszerű, olykor emelkedetten pátoszias, máskor végtelen esendő és alantas mindennapjainknak? Régi idők determinációinak foglyaiként sínylődünk, vagy igenis tudjuk-hisszük, képesek vagyunk hatni saját hétköznapjainak forgatagára?

Elvégre, ahogy telnek-múlnak az évek, a világ mumusai egyre csak magasodnak fölöttünk, és mi egyre inkább azt hisszük, nincs beleszólásunk életünk tényleges alakulásába. Pszichológiai terminus technicusszal élve: a tanult tehetetlenség ékes példái leszünk.

Sors, Isten, így volt megírva… vagy te alakítod? 

A magyar néplélek számos nyelvi önbeteljesítő jóslatot kódol. Az életünk alakul és történik, olykor a sors akarja így, máskor Isten akarata, esetleg így volt megírva, hiszen nem volt mit tenni, ez van, ezt kell szeretni, mi valahogy sosem vagyunk jókor jó helyen, nekünk nem dob jót az a híres gép és így tovább. Ez a sor a cikk hatezer karakterén keresztül lenne folytatható egészen bizonyosan.

Jól emlékszem arra az esetre, mikor a hozzám érkező negyvenes évei közepén járó férfiember leült, és így szólt: 

- „Imre, azért kerestem fel, mert tönkrement a házasságom!” 

Azt persze nem tette hozzá, de minden nonverbális tartalma árulkodóan mutatta a sorok között: 

- „Tönkrement a házasságom, én ott se voltam. Nohát, egyszerűen megtörtént. Hogy lehet ez?

Pedig kedves felesége de örült volna, hogy legalább a végén egyszer többes szám első személyben fogalmazott volna:

- „Tönkretettük a házasságunkat, ezzel, ezzel és ezzel.”

Az igazán bátor karakter pedig vállalva saját (fő)szerepét ebben a történetben csak ennyit mond:

- „Tönkretettem (E/1-ben!) ezzel és ezzel a lépésemmel, viszonyulásommal, cselekedetemmel vagy nem-cselekedetemmel.”

Kevesen vannak azonban ilyen karakánsággal felvértezve. Sokunkra inkább jellemző egy különösen passzív, az életet elszenvedő létmód működtetése. Ez tűnik ugyanis evidenciának.

A transzgenerációs téglák fogságában

S ha már az aktuális lapszám témája a mindenkori munkánk értelme és jelentésteliségének léte vagy nemléte, vizsgáljuk meg erre vonatkozó társadalmi, illetve családi narratíváinkat. Vegyünk pár tipikus állítást, mely sokunknak lesz ismerős, esetleg nosztalgikus egy-egy nagycsaládi ebédről vagy munkahelyi kávézás, esetleg meeting zsörtölődő légköréből.

Az élet nehéz. 

Az élet kegyetlen. 

Mindenért meg kell szenvedni! 

Az élet nem habos torta. 

Az élet nem arról szól, hogy azt csináljuk, amihez kedvünk van. 

Most még bírd ki egy kicsit, aztán majd jó lesz! 

Egy fenékkel nem lehet megülni két lovat. 

Túl szép, hogy igaz legyen! 

Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér! 

Gazdag ember csak gazember lehet!

Ezeket már hosszú évek óta csak transzgenerációs téglának nevezem. Álljon itt egy sarkos definíció: egy, a gyermekkorban a szülőktől és a kiemelten fontos személyektől kapott üzenetek rendszere, amely alapján döntést hozunk önmagunkra, jövőnkre, a világra és kapcsolatainkra vonatkozóan. Olyan szólásmondások esszenciája ez, amely egy mondatba sűrít egy-egy igazságot, amelyet a gyermek – és később a felnőtt is – feltétlen életigazságnak tekint. (A definíció az Eric Berne-féle tranzakció-analízis sorskönyv fogalmának egy származtatott változata.)

A lélek igazságai szubjektívek, így nem az a kérdés, ezek a mondatok valóban objektíve igazak-e, hanem hogy annak tűnnek-e, s főként e szerint éli-e az életét az egyén? Vegyünk egy példát, mely régóta ismert: „Quod licet Iovi, non licet bovi”, vagyis: „Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek”. Magyarán tudjuk a helyünk, s ne nagyon ugráljunk. Ha ezt kiegészítjük a „Járt utat járatlanért el ne hagyd” örökbecsű magyar szólásunkkal, azonnal értjük, miért nem tudunk kiállni magunkért a munkahelyen, miért nem élünk asszertív jogainkkal főnökünkkel, kollégáinkkal, de még anyósunkkal vagy saját anyánkkal, esetleg hitvesünkkel szemben sem. Külső lehetőségünk lenne mindehhez, papíron, de a belső lehetőség a transzgenerációs téglák börtöne miatt már rég tovatűnt, vagy az igazat megvallva, tán sosem volt kezünkben. 

Vegyünk egy újabb példát: elméletben minden vezető tudja, egy vezetői szint felett, muszáj (lenne) delegálni, az ún. „big picture”-t nézni, és a taktika helyett mindinkább a stratégiával foglalkozni. Csakhogy ez nem elszánás és elhatározás dolga vegytisztán, hanem pont a transzgenerációs téglák hatásától függ majd elsődlegesen. Ha kiszemelt középvezetőnket úgy nevelték, hogy „Kisfiam/kislányom, ne bízz senkiben, az lesz igazán elvégezve, amit magadnak csinálsz.” Esetleg mindezt kiegészítve azzal a maximalista és perfekcionista életattitűddel, hogy „csinálj valamit tökéletesen, vagy sehogy!”, rögvest érthető, miért nem lesz képes delegálni beosztottjai felé az aktuális teendők, elvégzendők garmadáját. Vagy ha delegálja is, a beérkezett anyagokat rigorózusan leellenőrzi, dupla munkát és költséget teremtve ezzel a vállalatnak, kevesebb közös szabadidőt a családnak és egy jókora kiégést hosszabb távon önmagának. A felszínen felbukkanó tünet pedig a halogatás lesz. A menedzsment ezért megrendel majd pár időgazdálkodási könyvet, előadást, workshopot, melyek persze sokat enyhítenek a tüneten, de a valóságban nem oldják meg középvezetőnk alapproblémáját.

Múltunknak elképesztő hatása van jelenünkre. A kulcskérdés azonban, hogy a tegnapnak valóban megmarad-e ez a (túl)hatalma a holnapunk felett? A transzatlanti énerősítéseken alapuló önsegítő könyvek és részben a kulturális marketing- és médiahatás elhiteti velünk: „Ha eléggé hiszel benne, sikerül”, „Ha igazán akarod, megvalósul”, csakhogy ez féligazság, sőt sokszor orbitális hazugság. Nem szabad, nem érdemes, nem lehet így lebecsülni a múltunk erejét; nehézsúlyú, ráadásul profi bokszoló ő. Adjuk meg neki a tiszteletet, s akkor, ha felkészülünk és rászánunk sok-sok önismereti és önreflektív időt, akkor nyílik egy rés, amin keresztül beavatkozhatunk a jól ismert mókuskerék unott, s sokszor utált, de legalább ismerős ritmusának felszámolásába.

A cikk teljes terjedelmében az Üzlet és Pszichológia 2020. október-novemberi számában olvasható. Az újság megrendelhető itt.

Limpár Imre, tréner, tanácsadó, szakpszichológus
a szerző cikkei

(forrás: Üzlet és Pszichológia)
hirdetés
IRATKOZZON FEL
HÍRLEVELÜNKRE!
hirdetés
ÉRDEKES HÍRE VAN? KÜLDJE EL NEKÜNK!
hirdetés

Magyarország egyik legrangosabb kreatív reklámversenye, nemzetközi kreatívigazgatók és szakújságírok a zsűriben! Apex Toplistás pontszerzés. Végső nevezési határidő: 2021. április 16.

Tarts velünk április 22-én, hogy megtudd, hogy mitől működik a mentoring és nagyköveti rendszer – és mitől nem!

Mindenkit meggyötört a pandémia, a motiváltságukat vesztett, kiégett és akár még fizikailag is megviselt munkatársak aránya lényegesen nőtt a szervezeteken belül. Milyen eszközei vannak erre egy vállalatnak? Gyere el ingyenes szakmai randinkra, ahol több tucat javaslatot adunk a kezedbe!

hirdetés