hirdetés
hirdetés

Mire jó?

Játszmák az étkező- és a tárgyalóasztalnál

Akár otthon, akár munkahelyen gyakoriak a pszichológiai játszmák. Kinek és mire jó ez, és főleg, hogy lehet felismerni és kilépni belőlük? 

„Most még nem hívom fel, hadd izguljon egy kicsit.”

„Időzítsük a tárgyalást későbbre – hadd érezzék, hogy nem olyan fontosak nekünk.”

„Ha Anyátok nem lenne ilyen morcos, akkor sokkal jobb hangulat lenne idehaza!”

„Nagyon könnyű lenne helytállnunk a gyorsan változó piaci környezetben, ha a konkurencia nem jönne elő a fejlesztéseivel…”

„Nahát, pedig én ezt JELEZTEM neked…”

„Ne dícsérd, mert elbízza magát”

„Te nem figyelsz rám!”

„Jajj, olyan csúnya vagyok”

„Igazgató Asszony, sajnos ez a marketingterv nem sikerült a legtökéletesebbre, de…”

„Most elutasítom, hogy fokozzam az érdeklődését, és tegyen meg még többet…”

A fenti mondatokhoz hasonlóakat szinte mindenki hallott már. Persze, biztosra veszem, hogy a Kedves Olvasó maga nem mond ilyeneket, de biztosan látott már a tévében olyan személyt, aki hallott hasonlóról. Noha nagyon eltérő emberi helyzetekben hangzanak el, az a közös ezekben a mondatokban, hogy a köznapi nyelven „játszmázásnak” nevezett folyamatról tanúskodnak. Márpedig a „játszmázás” szót eléggé elmarasztaló értelemben használjuk. Érdemes vetnünk egy pillantást arra, hogy ez a „lenézett” dolog miben segít a hétköznapokban s hétvégéken, azaz igényesebben fogalmazva: mit tesz lehetővé és mit nehezít meg? A dolog emberi oldalához tartozik, hogy magával a lehetőséggel mégis mindannyian – kivéve persze az Olvasót – élünk nap, mint nap. És mivel állandó igényünk, hogy megértsük, megmagyarázzuk mások – és olykor a magunk – viselkedését, tekintsünk egy pillanatra a „kulisszák mögé”!

A játszma-témában megkerülhetetlen Eric Berne pontos és szűken körülhatároló definíciót ad az emberi játszmákról, mi most a kifejezést az övénél tágabb értelemben használjuk. A játszmázás alatt azt a kommunikációs folyamatot értjük, amelynek során az egyik, vagy mindkét a valós igényeinek és szándékainak megfogalmazása helyett egy olyan üzenetet közvetít, amelytől azt várja, hogy partnere az eredeti igénynek megfelelően fog viselkedni. Ha ahelyett, hogy „elismerésre vágyom”, azt mondom, hogy „csúnya vagyok” vagy hogy „a portfólióm nem tökéletes, de igyekeztem” akkor a társam/vezetőm talán elkezd dicsérni és bátorítani. Odahaza mondhattam volna éppen azt is, hogy „jólesne, ha megdicsérnél”, és bizonyosan munkahelyi környezetben is megtalálható az elismerésigény őszinte, nyílt kifejezésének a formája – persze olyan szervezetekben, ahol igény a nyílt kommunikáció.

Valószínűleg most sokan közbevetik: de hát ez egy zseniális stratégia is lehet! Amire a tárgyalási stratégiák, az üzletépítési és eladási eljárások nagy része, vagy a magánéleti csábítások és hódítások többsége épül. A játszma ebből a szempontból is kétarcú: ugyanúgy lehet pezsgő szellemi párharc, mint kapcsolatromboló kockázat.

A játszma többértelműséget szül. Persze, nagyon szép elv a nyílt, direkt, őszinte kommunikáció, ám mindennapjainkban nem mindig szeretnénk teljesen nyíltak és őszinték lenni. Hogy elkerüljük az olyanforma bántó helyzeteket, mint a következő hímsovén viccben:

-          Ne haragudj Drágám, hogy késtem, a szépségszalonban voltam!

-          És? Nem kerültél sorra?

A játszma funkciói

→ A játszma „felment”. Utólag magyarázhatom, hogy de én nem úgy gondoltam. Hiszen nem mondtam ki pontosan, hogyan gondolom. Ezzel kiskaput, visszakozási lehetőséget hagyunk magunknak.

→ A játszmával elkerülhetjük saját vélelmezett „gyengeségünk”, vagyis hiányaink és szükségleteink beismerését. Azzal, ha kérek valamit, elismerem, hogy szükségem van rá. És féltjük magunkat, nehogy kiderüljön a kölcsönös egymásrautaltságunk. Pontosabban, hogy a miénk ne derüljön ki, a partnerünk miránk utaltságát szeretjük nagyobbnak láttatni és látni.

→ A játszma révén bejósolhatóvá próbáljuk tenni a másik viselkedését. Hiszen „tudjuk”, hogy ha azt mondjuk most, hogy… akkor arra ő úgy fog reagálni, hogy… és arra mi megint léphetjük azt, hogy… És így tovább, a legegyszerűbb hétköznapi helyzetektől a bonyolultan felépített, sokszereplős, akár évekig tartó játszmákig.  

→ A játszma „izgalmassá” tesz helyzeteket. Egy ismerkedés, egy randi, egy üzleti partner felmérése során szeretjük, ha nem egyértelmű minden, ha kísérletezhetünk. Szeretjük a partnerünket próbahelyzetekbe hozni, sőt meglepni és megfigyelni hogyan reagál rá. Eközben a játszmák teszik lehetővé, hogy mindvégig ott lebeg a „mi lenne, ha?” Mi lenne ha együttműködnénk? Mi lenne ha járnánk? Mi lenne, ha benne lennék mindenben?

Kicsit bővebben…

Akkor most a játszma kiszámíthatóvá, vagy pont kiszámíthatatlanná teszi a kapcsolatokat? Általában azt várjuk tőle, hogy számunkra kiszámíthatóbb, míg a másik számára kevésbé bejósolható legyen a kimenetel. Nagyon valószínű, hogy a partnerünk is erre törekszik… Ily módon, a helyzet könnyen versengővé válhat. Ha jól mozgunk olyan terepen, ahol a versengés előrevivő stratégia, akkor nyert ügyünk lesz. Ha nem, akkor hátrányba kerülhetünk. És ha a helyzetet együttműködve hatékonyabban lehet megoldani, akkor a játszma inkább félrevisz, mintsem a nyertes-nyertes pozíció felé.

A játszmával jól lehet befolyásolni másokat. Befolyásolni, nem meggyőzni. A különbség hangsúlyos: ha befolyás a célunk, nyugodtan élhetünk a rejtett kommunikáció lehetőségeivel. Ha meg is szeretnénk győzni a partnerünket, akkor komolyabb szellemi erőfeszítésre, meggyőzési repertoárra, racionális érvekre és érzelmi ráhatásra is szükség lesz. A játszma „olcsóbb”. 

A családokban, iskolai osztályokban, informális csoportokban és munkahelyi szervezetekben egyaránt jól alkalmazható rendszerszemlélet a játszmák más aspektusaira is felhívja a figyelmet. Például, hogy különböző társas közegeinkben különbözőképp viselkedünk. Attól hogy odahaza játszmás kapcsolatokat teremtettünk, még a munkahelyünkön, a barátainkkal vagy a klubunkban viselkedhetünk egészen másként – vagy pont fordítva, a sok szociális igazodás, az elvárás-tengerek szülte játszmák ellenében odahaza létrehozhatunk nyílt, támogató légkört. Sőt, van egy ezen túlmutató lehetőség is: megfigyelhetjük magunkon, hogyan sikerül elkerülnünk a félreértéseket az egyik helyzetben, és a kivételeket lehetővé tévő megoldásokat átvihetjük a többi társas közegünkre is. Ha a főnökünkkel sikerült asszertívan viselkednünk, lehet hogy sikerül az anyósunkkal is?

Hogy kell kilépni?

Felmerülhet a kérdés, hogyan lehet kilépni a játszmákból? Ha azt a döntést hoztuk, hogy akár magán- akár szakmai életünk egyik játszmájából ki akarunk lépni, az egyik lehetőség, hogy mi magunk váltunk át nyílt kommunikációra. Saját magunk megfogalmazzuk a valós igényeinket, érzéseinket, gondolatainkat. Ebben az oly sokszor idézett én-üzenetek lehetnek segítségünkre. Ezek lényege, hogy közléseinkben magamról állítok valamit – nem a másikról. Például azt mondom, hogy „nem értem amit mondasz”, ahelyett, hogy „te hülye vagy.” Nagyjából ugyanazt jelenti a kettő, mégis könnyebb reagálni az egyikre, mint a másikra. Ugyanígy, könnyebb elfogadni, hogy „jólesne, ha időnként gondoskodnál rólam”, mint ha korholva szóvá teszem, hogy „nem igaz, hogy mindig üres a hűtő!” A másik lehetőség, hogy felismert játszmáinkból mi lépünk ki, azáltal hogy nem a megszokott, nem az „elvárt” módon reagálunk. Ha például rákérdezünk, mire is volna a partnerünknek igénye, szüksége egy nehezen átlátható helyzetben. Persze első hallásra szokatlannak tűnik az alábbi beszélgetés:

-          Te nem figyesz rám! Te egy semmirekellő, élhetetlen alak vagy aki… öööööö.

-          Miből éreznéd leginkább, hogy figyelek rád, Drágám?

Az eddigieket összegezve, miért is mondanánk le a játszmák nyújtotta izgalmas lehetőségekről? Azt viszont megtehetjük, hogy „nem lepődünk meg” – azaz nem játsszuk el, hogy meglepődünk, ha a játszmázás eredményeként félreértenek minket, és nem úgy reagálnak, mint azt vártuk volna.

Kezdhetjük azzal, hogy lemondunk az egyik központi játszmáról: a „nem én voltam”-ról. Életünk aktív alakítóiként tekintsünk rá arra, mi magunk hogyan járulunk hozzá egy-egy helyzet létrehozásához. Ily módon dönthetünk úgy is, hogy változtatunk a szerepünkön. Végső soron – magunkon.

A játék fontos, az öncsalás nem az.

Kozma-Vízkeleti Dániel, Pszichológus, párterapeuta
a szerző cikkei

hirdetés

Címkék

IRATKOZZ FEL
HÍRLEVELÜNKRE!

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!

hirdetés
ÉRDEKES HÍRE VAN? KÜLDJE EL NEKÜNK!
hirdetés

A HRKOMM Award 2018 nyertes pályázatainak bemutatása február 20-án. SAVE THE DATE!

hirdetés