hirdetés
hirdetés

Vigyázat, provokatív tartalom!

Hogy válassz trénert/coachot egy felhígult piacon?

F. Várkonyi Zsuzsa több évtizedes pszichológusi és coach tapasztalatát összegezte a mai magyar segítői szakmai piac kihívásaival kapcsolatban.  

Amikor 2000-ben egy jó nevű tréning- és tanácsadó cég munkatársai meghívtak, hogy vezessem be náluk a coaching-üzletágat, csak annyit tudtam kérdezni, hogy: „Az micsoda?” „Hát az, amit Te csináltál a velünk való önismereti munkában.” Így hát bevezettem.

Hét évig dolgoztam az említett cégnél, több tucat vállalat felsővezetőjét coacholtam, és segítettem néhány trénermunkatárs coachcsá képzésében. Ezen kívül harminc-negyven tréninget is tartottam, hiszen akkor már bő tízévnyi tréneri tapasztalatom volt a Gordon-féle kapcsolati tréningek és az általam tréninganyaggá formált tranzakcióelemzés területén.

Ma már csak ritkán tartok tréningeket, és coachingkapcsolataim is kis számban vannak, de az egyik igényes vállalkozásnál részt veszek a tréner- és coachképzésben, így van némi személyes tapasztalatom és sokféle hírem a szakma különböző művelőiről. Jó és rossz hírek, jó és rossz tapasztalatok egyaránt. A 2000 körüli kezdetek óta nemcsak az akkor született kisbabák érettségiztek le, hanem a coaching- és tréningszakma is nagykorú lett. Anyakönyve szerint legalábbis.

Vegyes színvonal

Most nem azért írok, mert a piacon működő trénerek, coachok szakmai színvonala elgondolkoztatóan „vegyes”, hanem mert többek között ez a tény is komoly veszélybe sodorta a megalapozott szakmai tudással bíró kollégák nagyon is kiérdemelt megbecsültségét. Így kerülhetett sor arra, hogy az üzleti világból jövő megbízók néhány hónapja már „aukciókat” rendeznek a pályázó trénerek és coachok számára: „Melyikőtök a legolcsóbb? Mert őt fogjuk megbízni!” (Nem ez a legfontosabb negatívum, csak megemlítem, hogy még az aukció szó használata is sántít, hiszen bármilyen valódi aukció felfelé licitálásra épül, nem pedig az ár leszorítására.) Hogyan született ez a drámaian leértékelő hozzáállás? Hogyan ejtették ki a megbízók az ár-érték arány mérlegelését döntéseik meghozatalakor? Azt hiszem, mindkét fél – tehát megrendelő és szolgáltató – adottságai egyaránt hozzájárultak ehhez. Nézzük sorra a befolyásoló tényezőket!

Akinek nem inge…

Először is az elmúlt másfél évtizedben ugrásszerűen megnőtt a tréner- és coachvégzettségűek száma. „Dunát lehet rekeszteni velük!” – hallottam nemrég egy kívülállótól. Ez a túlkínálat – a piac törvényeinek megfelelően – már önmagában is óhatatlanul elvezetett e szolgáltatások árcsökkenéséhez. Ez talán még nem is lenne nagy baj, hiszen egy tisztességes versenyben a jobbak kerekednek felül, az árak pedig egy reális szintre állnak be.

De sajnos van egy másik tényező is a szolgáltatói oldalon, amely a leértékelődést elősegítette. Ez pedig a szakmai tudás gyakran alacsony színvonala. Vannak gyakorló coachok, akik könyvből vett kliséken és teszteken kívül vajmi keveset tudnak a ráhangolódás, az elakadásazonosítás, az együtt gondolkozás vagy a problémamegoldás mikéntjéről. Nagyon sok visszajelzést hallottam olyan kliensektől, akik unták, nem értették, fölösleges időtöltésnek vagy nevetségesnek tartották a kapott tréninget vagy coachingot.

Itt nagy nyomatékkal szeretném kérni, hogy „akinek nem inge, ne vegye magára”! Jó pár igényes tréner- és coachképző intézmény működik a piacon, és a náluk tanult kollégák általában kiváló munkát végeznek.

De sajnos sok kliens egyszerűen baráti vagy szomszédasszonyi csevegésnek vagy éppen őrmesteri parancsosztogatásnak érezte a coachcsal töltött időt. Cukrászdákban kellett találkozniuk a „nagy szakemberrel”, miközben kizárólag kíváncsiskodó kérdéseket és banális megoldásokat hallottak tőle. Az ilyen szakembereknek (híreim szerint) sem önismereti előképzettségük nincs, sem a segítő beszélgetés alapkövetelményeit nem ismerik. Többségük csak annyit értett meg képzése során, hogy „gyors, látványos változásra kell rábírni a coacheet”. Ők szinte ostorral a kezükben hajtják klienseiket a látvány-változtatások felé, miközben egyik fél sem jut el a problémát okozó elakadás mibenlétéhez, hátteréhez és feloldásához.

Hol a határ coaching és pszichoterápia között?

Jó okkal félnek átcsúszni a pszichoterápia területére a coachok, hiszen egyrészt a coachingszerződés nem erről szól, másrészt képzettségük sem teszi őket alkalmassá erre a munkára. Ebből az indokolt távolságtartásból adódik, hogy amint meghallják kliensüktől az „Apám is…”, „Már iskoláskoromban…” vagy „Azt álmodtam…” kezdetű mondatokat, kétségbeesetten pszichológushoz küldik őket. Holott a valódi segítő beszélgetés ismerete elég lenne ahhoz, hogy ártalom nélkül engedhessék felszínre bukkanni a kliens elakadásának személyiségben rejlő gyökereit. Ezekre az ismeretekre épül az amerikai egyetemeken elterjedt peer coaching, kortárssegítés, amely – a veszélyes pszichés állapotok felismerésén kívül – kizárólag az értő figyelem készségére támaszkodik.

Ez az intelligens élménytükrözés az, ami garantálja, hogy a kliens maga szabályozhassa a beszélgetés pillanatnyi mélységét. Az értő figyelem sosem irányít, csak követ. Ha viszont ehelyett egy gyenge tudású coach pusztán kérdésekkel halmozza el kliensét, a várható rejtőzködésen túl arra is számíthat, hogy számára kezelhetetlen állapotok bukkannak fel. Érdemes tehát alaposan megtanulni az értő figyelem készségét, valamint a jótékony és a kártékony kérdezés megkülönböztetését. (Sors és sérülés című könyvem egyik tanulmánya a coachingról szól. Benne néhány példatörténet is bizonyítja, hogy klienseinknek sincs két agya – egy munkatársi és egy magánéleti –, hanem a két életterület megélése összefügg, és a probléma megoldását nem egyszer a magánéleti oldal kínálja.)

Mit várnak a megrendelők?

Először is elgondolkoztató, hogy a döntéshozók többségének nincsenek támpontjai, amelyek alapján meg tudnák ítélni, milyen minőségű szolgáltatást kapnak, ha A, ha B vagy ha Q trénercéget, illetve coachot választják. Nincsenek valódi mérőszámok, paraméterek. Ritka, hogy egy cég képzésért felelős munkatársa maga is beülne a megbízandó tréner valamelyik, máshol tartott tréningjére, és így személyes élményt szerezne a megrendelendő tréning tematikájáról és tényleges hatékonyságáról. (A szolgáltató trénerek és coachok öndicsérő marketingszövege természetesen semmiféle garanciát nem jelent.) Saját élmény híján pedig kevés támpontjuk van a megbízóknak döntésükhöz. Egyelőre más vállalatok tapasztalata alapján lehet értékes ajánlásokat kapni, és a résztvevők visszajelzése is fontos kiindulási pont lehet egy-egy további megbízás mérlegeléséhez.

Térjünk vissza a „Melyikőtök a legolcsóbb?” kínos gyakorlatához! Aligha valószínű, hogy a megrendelő üzletemberek sosem hallottak volna az ár-érték arány jelentőségéről. Nehezen képzelhető el, hogy egy vásárlónak ne számítana, hogy csak az árcédulát láthatja, amikor választ, de magát az árut nem. Kellemetlen kérdés, hogy vajon azért elégszik-e meg a képzési felelős az árcédulával, és felejtkezik el a szolgáltatás minőségéről, mert neki így is, úgy is „vásárolnia kell” csapata számára, amely tagjainak viszont nincs lehetőségük visszaküldeni az esetleg silány árut?

Azt is tudjuk mindannyian, akik vállalatoknak nyújtunk hasonló szolgáltatásokat, mennyire be vannak szorítva a hr-esek a tréningek megtervezése terén, hiszen sok helyen már a beszerzési osztály szabja meg a limitet – anélkül hogy ismerné a képzés tényleges pénzügyi igényeit. Márpedig így a hr-es sem tud harcolni a szükséges feltételek megteremtéséért. Amikor például egy konkrét tematikát terveznek, és a tréner tapasztalata szerint tényleges eredmény – mondjuk – 2×3 nap munkával érhető el (például mert készségek tanulása, begyakorlása, kipróbálása és végül finomítása a cél), gyakran érkezik az a válasz, hogy: „Legfeljebb 2×1 napról lehet szó!” Ez semmivel sem reálisabb terv, mint hétfőn felkérni egy tanárt, hogy szombatig tanítson meg minket olaszul beszélni.

Mi a megoldás?

Mit lehet ilyen körülmények között tenni, hogy a pályázó tréningcégek vagy coachok munkája viszonylag objektíven megítélhető legyen? Mitől válna mérhetővé ennek a szolgáltatási ágnak a teljesítménye? Nyilván többlépcsős minősítési rendszerre van szükség ahhoz, hogy az ott kapott diplomák tényleges értékeket garantáljanak. Ennek létrehozása természetesen tucatnyi, különféle iskolához tartozó, kipróbáltan minőségi munkát nyújtó szakember közös műve lesz – ha lesz. De mit lehet addig tenni? Van egy egyszerű válaszom: az értékelést addig is a fogyasztókra (megrendelőkre és résztvevőkre) kell bízni. Az ő tapasztalataik lesznek később is a leginkább mérvadók, és már most is őrájuk kell leginkább hallgatni, ha a tréning- és coachingpiac tudni akarja, mire van szüksége üzleti partnereinek.

A cikket teljes terjedelmében az Üzlet és Pszichológia magazin 2018–2019. december–januári számában olvashatjátok el, amely itt rendelhető meg.

F. Várkonyi Zsuzsa, klinikai szakpszichológus
a szerző cikkei

(forrás: Üzlet és Pszichológia 2018–2019. december–januári lapszám)
hirdetés
IRATKOZZ FEL
HÍRLEVELÜNKRE!

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!

hirdetés
ÉRDEKES HÍRE VAN? KÜLDJE EL NEKÜNK!
hirdetés

A HRKOMM Award 2018 nyertes pályázatainak bemutatása február 20-án.

Magyarország egyik legrangosabb kreatív reklámversenye! A verseny shortlistesei és a díjazottjai pontokat szereznek az M+Listán! Nevezési határidő: március 8.

PR workshop a Prizma Kreatív PR Díj kiemelkedő kampányainak bemutatására március 12-én!

Március 13-án ismét megrendezzük néhány órás Facebook, Instagram workshopunkat, ahol gép előtt, az oktatóval együtt, a saját accountunkra belépve közösen végigvesszük, hogy adjunk fel hirdetést.

JobXperience – HR konferencia a még jobb hangulatú munkahelyekért. Időpont: Április 02. 09:00

hirdetés