hirdetés
hirdetés

Intézkedések és forgatókönyvek

Ez fog történni a következő 18 hónapban, ha azonnal lépünk – és ha nem

Mire számíthatunk a következő 18 hónapban, ha a vezetőink időt nyernek számunkra – és mire számíthatunk akkor, hogyha ez nem történik meg? Tomas Pueyo újabb rendkívül hasznos és szemléletes, a Mediumon közzétett cikkének fontos tanulságait foglaltuk össze.

Egy hét kellett ahhoz, hogy a világ országai a "Nem olyan nagy dolog ez a koronavírus" hozzáállástól eljussanak a veszélyhelyzet kihirdetéséig. És mégis, még mindig sok olyan ország van, ahol nem tesznek igazán drasztikus intézkedéseket a járvány megfékezése érdekében. Vajon miért? Az előzményeket összefoglaló cikkünket itt olvashatod: Koronavírus: ezért kell MOST cselekedni.

Minden ország ugyanazt kérdezi: Hogyan reagáljunk a kialakult helyzetre? A válasz nem egyértelmű.

1. Mi a jelenlegi helyzet?

Ahogy azt sokan megjósolták, számos országban robbanásszerűen emelkedett az esetek száma az elmúlt egy hétben. Úgy tűnik: a legtöbb ország nem kerülheti el a járványt. Csak idő kérdése a járvány kitörése, így minden országnak meg kell fontolnia az intézkedések megtételét.

De milyen intézkedéseket érdemes megtenni?

2. Milyen lehetőségeink vannak?

Az elmúlt héten számos ország tett meg különböző keménységi fokú intézkedéseket a járvány megfékezése érdekében. A főbb irányok:

1. lehetőség: nem teszünk semmit

Ha nem teszünk semmit, akkor mindenki megfertőződik, az egészségügyi rendszer túlterhelődik, robbanásszerű növekedés következik be a halálozásban. Az Egyesült Államokban ez például azt fogja jelenteni, hogy úgy 10 millió ember hal meg. Ha az amerikaiak 75%-a fertőződik meg, és 4%-uknál halálos kimenetelű a vírus, ez 10 millió halálesetet jelent, ami nagyjából 25-szöröse a második világháborúban meghalt amerikaiak számának.

Ha csak a fertőzöttek 25%-a betegszik meg (mert a többiek tünetmentesek maradnak), és a halálozási arányt 0,6%-ra tesszük, akkor 500 ezer egyesült államokbeli halottal kell számolnunk. Azonban valószínűbb, hogy a halálozási arány inkább a 4%-hoz közelít, mint a 0,6%-hoz, ugyanis a legtöbb ország egészségügyi rendszere nincs felkészülve ilyen számú intenzív ellátást igénylő betegre, így a végén azok is meghalnak, akik egyébként nem haltak volna meg, azért, mert a kórházak túlterheltsége miatt nem jutnak megfelelő ellátáshoz.

Ha tehát a példánál maradva az Egyesült Államok nem tesz semmit, akkor a halálozások a fenti két szám közé fognak esni: 500 ezer és 10 millió közé.

És ehhez még hozzá kell számolunk a "járulékos veszteségeket", vagyis azokat a más betegségben szenvedő embereket, akik a koronavírusos páciensek miatt nem jutnak megfelelő ellátáshoz, és emiatt halnak vele valamibe, amibe egyébként nem kellene belehalniuk. Az Egyesült Államokban évente 4 millióan kerülnek intenzív osztályra, és nagyjából 13%-uk hal meg. Az intenzív osztályon történő ellátás nélkül ez az arány közel 80% lenne. Még ha csak 50%-osnak vennénk is ezt az arányt, egy egy éven át húzódó járvány esetén ez 500 ezer haláleset helyett 2 millió halálesetet jelentene – vagyis fenti legjobb esetben 500 ezres számhoz hozzáadhatunk "járulékos veszteségként" további 1,5 milliót. Csak az Egyesült Államokban.

Ha azonban hagyjuk szabadon terjedni a vírust, akkor előbb-utóbb teljesen összeomlik az egészségügyi rendszer, és akkor a fenti számok helyett még több millió, akár több mint 10 millió ember halálával kell számolnunk. Ismét: csak az Egyesült Államokban...

A koronavírus meg nem fékezése minden országban az egészségügyi rendszer összeomlását jelenti, ami pedig tömeges halálozást jelent.

A fentiekből remélhetőleg világos, hogy ez nem opció. A két fennmaradó lehetőségünk a görbe laposabbá tételét célzó intézkedéseket jelent.

2. lehetőség: a mérséklő stratégia:

A mérséklés a következő gondolatmeneten alapul: "Immár lehetetlen megelőzni a koronavírus terjedését, így hát hagyjuk, hogy lefusson, de közben igyekezzünk amennyire lehet, mérsékelni a megbetegedések számát. Laposítsuk el tehát a görbét, hogy az egészségügyi rendszerünk számára még kezelhetőek maradjanak az egy időben történő megbetegedések!"

Csakhogy mint arra ez a  nagyon fontos tanulmány rámutat, hiába laposítottuk el a görbét, még így is tízszer annyian halnak majd meg, mint amennyien meghalnának akkor, ha lenne elegendő hely az intenzív osztályokon, és minden beteget el tudnának látni.

És ha ez nem lenne elég, mindehhez még hozzájön a nyájimmunitás koncepciója, amely nagyjából így hangzik: "Nézzétek, tudjuk, hogy most egy ideig nehéz lesz, de miután véget ér ez az egész, és néhány millióan meghalnak, a többiek immunissá válnak a vírusra, így aztán megáll a terjedés, és búcsút mondhatunk a koronavírusnak. Jobb egyszerre túl lenni rajta, mert a másik alternatívánk az, hogy körülbelül egy éven át kell gyakorolnunk a szociális távolságtartást, és kockáztatnunk kell, hogy a későbbiekben ismét felüti fejét a járvány."

A fenti gondolatmenet nem számol azzal, hogy a vírus mutálódik. Ha a vírus nem mutálódik, akkor valóban igaz az, hogy sokan immunisakká válnak rá, és így a járvány végül lassan elhal (és nem is tér vissza).

De mennyire valószínű, hogy mutálódik a vírus?

Eléggé úgy néz ki, hogy ez már meg is történt.

A vírus mutálódására az nyújtja a legkiválóbb lehetőséget, ha több millió lehetősége van ezt megtenni, és a mérséklő stratégia épp ezt kínálja fel neki: több(száz)millió lehetőséget a mutációra.

Vagyis: ha a mérséklő stratégai mellett döntünk, akkor ezzel lehetőséget adunk a vírusnak arra, hogy mutálódjon, így hiába zárjuk le ezt a mostani járványt pármillió halálesettel, és hiába alakul ki a nyájimmunitás a vírusnak erre a verziójára – az ugyanis a későbbi években mutálódott formában vissza fog térni, újabb milliós nagyságrendű halálozásokat okozva. Minden évben itt lesz velünk akárcsak az influenzavírus – éppen csak sokkal halálosabban.

Vagyis sem a "nem teszünk semmit", sem a mérséklő stratégia nem nevezhető az igazinak.

3. lehetőség: az elfojtó stratégia

Ez röviden a lehető legkeményebb intézkedések megtételét jelenti annak érdekében, hogy a lehető leggyorsabban sikerüljön megfékezni a vírus terjedését. Közelebbről:

  • Vezessünk be kemény intézkedéseket, most azonnal. Rendeljük el a szigorú szociális távolságtartást. Vonjuk ezt a dolgot központi ellenőrzés alá.
  • Aztán pedig fokozatosan enyhítsünk az intézkedések szigorúságán, hogy az emberek fokozatosan visszakaphassák a szabadságukat, és így a normálishoz közeli szinten folytatódhassék a társadalmi és a gazdasági élet.

Hogy is néz ki ez?

Az elfojtás stratégiájának alkalmazásával az első hullám lecsengése után a halálos áldozatok számát tízezrekben, nem pedig milliókban lehet méni.

Hogy miért is? Mert így nemcsak az esetek számának exponenciális növekedését vágjuk el, hanem azzal, hogy nem terheljük túl végzetesen az egészségügyi ellátórendszert, csökkentjük a halálozási arányt is. A fenti ábrán 0,9%-os halálozási aránnyal számoltunk, ami ma Dél-Koreában mérhető, akik a legsikeresebben alkalmazták eddig az elfojtás stratégiáját.

A fentiek alapján nem tűnik kérdésesnek, hogy ezt a stratégiát kell követni. De akkor miért hezitálnak mégis a kormányok?

A kormányok három dologtól félnek:

1. A kezdeti lezárás hónapokig el fog tartani, ami sok ember számára elfogadhatatlan lesz.
2. Egy hónapokig eltartó teljes lezárás katasztrofális következményekkel jár a gazdaságra nézve.
3. És még csak nem is oldaná meg a problémát, ugyanis ezzel csak elodázzuk a járvány kitörését: amint később feloldjuk a szociális távolságtartást célzó intézkedéseket, onnantól ugyanúgy az emberek milliói fognak megfertőződni és meghalni.

Vagyis ha a fenti két stratégiát nézzük, vagy rövid úton nagyon sokan fognak meghalni, és a gazdaság ma még nem sérül nagyon, vagy pedig ma erős csapást mérünk a gazdaságra, csak azért, hogy az emberek ne most haljanak meg nagyon sokan, hanem egy kicsivel később.

Ez a szemlélet azonban nem számol egy nagyon fontos tényezővel: az idővel.

3. Mi az az egy dolog most, ami igazán számít? Az idő.

Pueyo korábbi cikkében elmagyarázta, miért nem szabad várni, és miért kell azonnal cselekedni. Azonban az idő még az itt leírtaknál is nagyobb szerepet játszik.

Képzeljük el, hogy a legszörnyűbb ellenségünkkel nézünk szembe, akiről alig tudunk valamit, és két lehetőség áll előttünk: vagy elkezdünk futni felé, vagy a másik irányba utunk és így nyerünk egy kis időt, hogy fel tudjunk készülni az újbóli szembenézésre vele. Vajon melyik lehetőséget választanánk?

És ez az, amit ma meg kell tennünk. A világ már szerencsésen felébredt. Minden egyes nappal, amivel késleltetni tudjuk a koronavírust, jobban fel tudunk készülni a vele való szembenézésre.

Nézzük, mi mindent nyerhetünk az idővel!

  • Csökken az esetek száma: a hatékony elfojtással a tényleges esetek száma egyik napról a másikra zuhanni kezd – mint ahogy azt Hupei esetében is láthattuk. Ezzel a halálozási arány, valamint a járulékos halálozás is csökken: kevesebben halnak meg mind koronavírusban, mind más betegségekben az egészségügyi rendszer túlterheltsége miatt. Emellett a megfertőződött és karanténba zárt egészségügyi dolgozóknak is idejük van felgyógyulni, és visszatérni a munkába.
  • Megérthetjük a valódi problémát, ami a teszteléshez és a vírus útjának feltérképezéséhez kapcsolódik: ugyanis jelenleg számos országnak fogalma sincs, valójában hány koronavírusos esetük is van. Csak annyit tudunk, hogy a hivatalos számok nem stimmelnek, és hogy a valós esetek ennek sokszorosára rúghatnak. Ez pedig azért van, mert nem tesztelünk eleget, és mert nem végzünk kontaktkutatást. Ha még néhány hetet nyernénk, elkezdhetnénk mindenkit tesztelni. Új, gyorsabb és lényegesen olcsóbb tesztelési módszereket vezethetnénk be. Bevezethetnénk a Kínában vagy más távol-keleti országokban már alkalmazott kontaktkutatási módszereket. Ha tudjuk, hol van a vírus, akkor az intézkedéseinket oda lokalizálhatjuk, és így máshol enyhíthetünk a szigorúbb intézkedéseken – ahogy ezt számos távol-keleti országban tették.
  • Növelhetjük a kapacitásunkat. Sok ország most fegyverzet nélkül indul el a háborúba. Kevés a maszkunk, a lélegeztetőgépünk, kevés a hely az intenzív osztályokon, és így tovább. Ezért lesz magasabb a halálozási arány, mint lehetne. Ám ha nyernénk egy kis időt, ezen változtatni lehetne: lenne időnk arra, hogy több felszerelést szerezzünk be, elegendőt ahhoz, amennyi a háborúhoz kell. Emellett ráállhatunk mi magunk is ezeknek a felszereléseknek a gyártására. Mindezen fegyverzet beszerzéséhez nem évekre, hanem csupán hetekre van szükségünk. Ebben a pár hétben be kell vetnünk mindent: innovatívaknak kell lennünk, be kell vetnünk a 3D-nyomtatást. Meg tudjuk csinálni, csak időre van hozzá szükségünk. És emellett több emberre is van szükségünk: több egészségügyi dolgozóra. Kiképezhetünk embereket arra, hogy a nővéreket segítsék, és a nem aktív egészségügyi dolgozókat is megkereshetjük, és behívhatjuk. Mindez ismét csak hetek kérdése. Számos ország már belekezdett ebbe, de ehhez is idő kell. Pár hét elég hozzá, de nem akkor, ha közben minden összeomlik körülöttünk.
  • Csökkenthetjük a vírus ragályosságát. Amint elég maszkunk lesz, elkezdhetjük az egészségügyön kívül is osztogatni őket. Ha nem lenne ilyen kevés maszkunk, akkor az embereknek viselniük kellene őket a mindennapokban, mert ezzel lecsökkentenék a fertőzések lehetőségét (mindkét irányban – ehhez persze megfelelően ki kell képezni az embereket arra, hogyan viseljék a maszkot). Idő kell ahhoz is, hogy edukáljuk az embereket, nemcsak erre, hanem arra is, hogy milyen intézkedéseket tehetnek meg ők maguk a fertőződés és a fertőzés elkerülése érdekében.
  • Lesz időnk megérteni a vírust. Hétről hétre több száz új tanulmányt, kutatást publikálnak a vírussal kapcsolatban; vagyis hétről hétre sokkal többet tudunk róla. A világ végre egységbe tömörült egy közös ellenség ellen. Egyre többet tudunk arról, hogyan terjed, hogyan lassítható a terjedése, mennyi ideig él túl a különböző felületeken, milyen kezelési módok bizonyulnak eredményesnek, és így tovább. Minél pontosabb választ kapunk ezekre a kérdésekre, annál jobban tudjuk összpontosítani majd a válaszcsapásunkat, és annál sikeresebben tudjuk minimalizálni a gazdasági és társadalmi káros hatásokat. És ezek a válaszok heteken belül érkeznek meg, nem éveken belül.
  • Kezelési módokat találhatunk. Minden egyes nappal közelebb jutunk a megfelelő gyógymód megtalálásához. Mi lesz, ha egy-két hónapon belül megtaláljuk a hatásos kezelési módot? Hogy fog akkor kinézni, ha egy esetleges mérséklő stratégiának köszönhetően addigra már több millió halottal kell számolnunk?
  • Lesz időnk költség-haszon elemzésre. A fenti tényezők mindegyike több millió emberi életet menthet meg. Ez biztos. Viszont jelen pillanatban még fogalmunk sincs a pontos számokról azzal kapcsolatban, hogy az egyes intézkedések mennyire képesek lecsökkenteni a vírus terjedését, és hogy ezek pontosan milyen gazdasági és társadalmi költségekkel járnak. Nehéz úgy döntéseket hozni, hogy nem látjuk, mi mivel jár majd. De néhány hétnyi idő elég ahhoz, hogy a megfelelő mélységben tanulmányozni tudjuk ezeket a kérdéseket, és kielégítő válaszokat kaphassunk rájuk ahhoz, hogy aztán felelős döntéseket tudjunk hozni.

4. Hogy fest egy igazán jó koronavírus-stratégia?

Most már tudjuk, hogy a fenti három lehetőség közül az elfojtás stratégiája az egyetlen, ami komoly rövid távú előnyökkel kecsegtet. De az embereknek teljesen jogos aggályaik adódnak ezzel a stratégiával kapcsolatban is:

- Mégis meddig fog valójában tartani?
- Mennyibe fog kerülni?
- Lesz-e egy második csúcs is a fertőzések számában, ami ugyanakkora lesz, mint ha nem tettünk volna semmi?

Nézzük meg, hogy néz ki egy valódi, jól működő elfojtó stratégia – ezt Puejo "a Pöröly és a Tánc"-nak nevezi.

A Pöröly azt jelenti, hogy először gyorsan és agresszívan csapunk le. Mivel a megnyerhető idő nagyon értékes, olyan gyorsan akarjuk elfojtani a járványt, amennyire csak lehetséges. Ennek az időszaknak nem kell néhány hétnél tovább tartania Puejo szerint – ahogy azt Vuhan példája is mutatja.

Mondhatjuk erre, hogy igen, de hasonló intézkedéseket vetettek be Olaszországban, Spanyolországban és Franciaországban is, ezeken a helyeken mégsem látszik csillapulni a járvány...

Azonban a részletek számítanak: Kínában komolyabbak voltak a bevezetett intézkedések. Például egy háztartásból csak egyvalaki mehetett háromnaponta egyszer vásárolni – és sehová máshová nem mehettek. És az ennek be nem tartásáért járó büntetések is komolyabbak voltak. Valószínű, hogy ez a szigorúság állította meg gyorsabban a vírus terjedését Kínában.

Olaszországban, Spanyolországban és Franciaországban ezzel szemben nemcsak az intézkedések kevésbé drasztikusak, de azokat kevésbé szigorúan is tartatják be. Vagyis a pöröly ezeken a helyeken kisebb erővel csapott el, így pedig lassabban fogja megállítani a vírus terjedését.

Mondhatnánk, hogy demokráciákban lehetetlen ilyen drasztikus intézkedéseket tenni, mint amilyeneket Kínában tettek. Csakhogy ez téves állítás lenne. Ehhez elég megnéznünk Dél-Korea példáját: több héten át Dél-Koreában dühöngött legerősebben a járvány Kínán kívül – mára azonban nagyrészt sikerült kontroll alá vonni. És ezt anélkül tették meg, hogy arra kérték volna az embereket: maradjanak otthon. A nagyon drasztikus mértékű teszteléssel, kontaktkutatással és a karantén és izoláció szigorú betartatásával sikerült elérniük ezt.

Számos ország le van maradva, de még nem késő: ha Dél-Koreában sikerült hetek alatt megfékezni a járványt a kötelező szociális távolságtartás bevezetése nélkül, akkor az olyan nyugati országokban, amelyek már a kemény Pöröllyel csaptak el, a szociális távolságtartást illető komoly intézkedésekkel, muszáj sikerülnie ugyanennek hetek leforgásán belül. Fegyelem és végrehajtás kérdése az egész, meg azé, hogy a lakosság menyire tartja be a szabályokat.

Amint lecsaptunk a Pöröllyel, és sikerült ellenőrzésünk alá vonni a vírus terjedését, megkezdődik a második fázis: a Tánc.

A Tánc: ha lesújtottunk a koronavírusra, ez azt jelenti, hogy pár héten belül sikerül az ellenőrzésünk alá vonni, és immár sokkal jobb esélyekkel indulunk, hogy szembeszálljunk vele. Most következik a hosszú távú erőfeszítés, hogy visszatartsuk a vírust addig, amíg meg nem lesz az oltóanyag.

Valószínűleg ez a legnagyobb hiba, amit az emberek elkövetnek, amikor erre a fázisra gondolnak: azt hiszik, ez azt jelenti, hogy még hónapokig otthon kell maradniuk. Ez nem így van: valószínű, hogy az életünk lassan visszazökken egy, a rendest megközelítő kerékvágásba.

Hogyhogy Dél-Koreában, Szingapúrban, Tajvanon és Japánban már olyan régen megjelent a koronavírus, ráadásul Dél-Koreában többezres esetszámmal, és mégsem kellett az otthonaikba zárniuk az embereket? A válasz egyszerű (ahogy azt ebben a videóban Dél-Korea külügyminisztere is elmagyarázza): hatékony teszteléssel, hatékony kontaktkutatással, utazási korlátozásokkal, valamint a betegek és a gyanús esetek hatékony izolálásával és karanténba zárásával. Szingapúrban nagyjából ugyanez volt a helyzet, kiegészülve azzal, hogy itt gazdasági segítséget is nyújtottak a karanténban lévőknek.

És vajon elkéstek-e az európai országok és Amerika? Korántsem, mondja Puejo: a Pöröly alkalmazásával egy új esélyt kapnak, hogy jól csinálják a dolgokat. Minél tovább várnak, annál nagyobb erővel kell majd a Pörölynek lesújtania, de ezzel kontroll alá vonható a járvány.

És mi van, ha még ez sem lesz elég?

A Pöröly lecsapása és a vakcina kifejlesztése közt eltelő hosszú hónapokat Puejo azért nevezi "Tánc"-nak, mert ebben az időszakban folyamatosan változik majd az intézkedések szigorúságának mértéke. Egyes területeken lesznek új megnövekedett esetszámok, máshol egy ideig nem lesznek újabb megbetegedések. Ez valójában a vírus reprodukciós rátájának tánca. Ez a reprodukciós ráta a kezdetekkor, egy felkészületlen ország esetében valahol 2 és 3 körül mozog, ami azt jelenti, hogy egy fertőzött ember átlagosan 2 vagy 3 másik embernek adja tovább a fertőzést. Ha ez a szám 1 feletti, akkor a fertőzések exponenciálisan növekednek, és kitör a járvány. Ha 1 alatti, akkor idővel elhal a vírus. A Pöröly ideje alatt a célunk az, hogy a reprodukciós rátát olyan közel vigyük a nullához, amennyire csak lehetséges. Vuhanban a számítások szerint a reprodukciós ráta a kezdetekkor 3,9 volt, míg a teljes lezárás és központi karantén után 0,32-re csökkent.

De amint átjutunk a Tánc fázisába, erre már nincs szükség. Ekkor már csak annyi kell, hogy a reprodukciós rátát 1 alatt tartsuk; és ehhez már nincs szükség olyan intézkedésekre, amelyek komoly negatív kihatásokkal járnak a gazdaságra és a társadalomra nézve – vagyis nem fogják újabb emberek elveszíteni az állásukat, bezárni a boltot, lemondani egészséges szokásaikról.

Szingapúrban és Dél-Koreában az alábbiakat tették:

- masszív tesztelés, hogy még a tünetek megjelenése előtt megtalálják a fertőzötteket. A tünetek megjelenése előtt minimális a fertőzőképesség; és mire megjelennek a tüneteik, már karanténban vannak, így senkit sem fertőznek tovább;
- megtanították az embereket arra, hogy hamarabb felismerjék magukon a tüneteket, így hamarabb vonuljanak karanténba (minél több a tünet, annál nagyobb az egyén fertőzőképessége);
- ha az embereket kiképzik a távolságtartás szabályaival és a megfelelő higiéniával kapcsolatban, akkor betegségük egész ideje alatt kevésbé fertőznek meg másokat.

Csak ha mindezek az intézkedések nem bizonyulnak elég hatásosnak, akkor kell ezeknél drasztikusabb, a szociális távolságtartást szabályozó intézkedésekhez folyamodnunk.

A szociális távolságtartás ROI-ja

Ha még a fenti összes intézkedés megtétele után is 1 fölött marad a reprodukciós ráta, akkor szükséges visszaszorítani azon emberek számát, akikkel egy ember átlagosan találkozik. Ennek vannak egyszerű módjai, mint például a bizonyos létszám feletti események betiltása, vagy megkérni az embereket arra, hogy dolgozzanak otthonról, amennyiben ez lehetséges.

Más intézkedések ennél sokkal költségesebbek a gazdaságunkra és a társadalmunkra nézve: ilyen például az iskolák és egyetemek bezárása, megkérni mindenkit, hogy maradjon otthon, vagy az üzletek bezárása.
Még senki nem végzett elegendő kutatást azt illetően, hogy ezek az intézkedések pontosan milyen eredménnyel járnak – noha éppen ezek lehetnének a legfontosabb adatok, amelyeket a politikusok figyelembe vehetnének a döntéshozatalhoz.

A politikusoknak meg kell érteniük, hogy ez a számok játéka, amelyben a lehető leggyorsabban meg kell tudnunk, hogy mennyi a reprodukciós ráta aktuális értéke, milyen hatással vannak az egyes intézkedések a reprodukciós ráta csökkentése vonatkozásában, illetve hogy milyen társadalmi és gazdasági költségekkel járnak ezek. Csakis így lehet racionális döntést hozni a szükséges intézkedésekkel kapcsolatban.

Konklúzió: időt kell nyernünk!

A koronavírus jelenleg is terjed szinte mindenhol, az idővel versenyzünk. De nem kell feltétlenül ezt tennünk: létezik egy egyértelmű mód, ahogyan időt nyerhetünk.

Jelenleg a világ számos országában a kormány a csillapítás útját választotta. Ez azt jelenti, hogy harc nélkül adják fel a küzdelmet. Mi lett volna, ha Churchill egykor kijelenti: „A nácik már egész Európát ellepték. Nem tudjuk legyőzni őket. Adjuk fel”? A világ számos országának kormánya teszi most ezt. Nem adnak esélyt a harcnak. Követelnünk kell, hogy harcoljanak. Vezetőinknek sürgősen meg kell érteniük, hogy a katasztrófa elkerüléséhez most kell cselekedni!

Oszd meg Te is, hogy minél több emberhez eljusson!

(forrás: Medium)
hirdetés
IRATKOZZON FEL
HÍRLEVELÜNKRE!

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!

hirdetés
ÉRDEKES HÍRE VAN? KÜLDJE EL NEKÜNK!
hirdetés

DIGITALIZÁLVA – ÚJ MEGOLDÁSOK SAVE THE DATE 07.23. 14:00

A HRKOMM Award célja, hogy díjazza a Magyarországon futó, munkáltatói tevékenységhez kötődő különféle kampányokat, kommunikációs aktivitásokat. Pontszerzés a PR Toplistán! Nevezési határidő: 2020. szeptember 4.

hirdetés