hirdetés
hirdetés
hirdetés

Sportpszichológia és mindset

Amit az élsportból tanulhatunk: reméld a legjobbat, de készülj fel a legrosszabbra!

Képzeld el, hogy már több mint egy évtizede harcolsz egy kitűzött célért. Persze anyagi áldozatokkal is járt, hatással volt a családi életedre is, számos közös program került lemondásra csak azért, mert neked dolgoznod kellett. Majd ezt a célt nem éred el....

Képzeld el, mennyien támogattak az utad során, mentorok, sorstársak, és sokan voltak olyanok, akik útközben lemorzsolódtak – volt, akit másfelé sodort a sors, de voltak csalódások is szép számmal. Hiszel abban, hogy elérheted a kitűzött célt, de ha igazán őszinte vagy magaddal, bevallod, hogy ez nem csak rajtad fog múlni, kockáztatsz, nem is keveset. És most elérkeztél a mérföldkőhöz, most fogsz visszajelzést kapni arról, hogy az eddigi munkád beért-e, vagy csak egy hiú ábrándot kergettél. Hogy éreznéd magad a nagy pillanat előtt? Bízol magadban feltétel nélkül? Vagy esetleg van benned egy kis rossz érzés, különösen akkor, ha rájössz, a múltban voltak már kudarcaid? Hatással lesz vajon ez az érzés a teljesítményedre, hiszen számtalanszor hallottad már, hogy „fejben dől el” a siker? A következőkben arra keressük a választ, milyen motivációval rendelkeznek sportolóink, hogyan állnak a negatív gondolataikhoz és a múltban megélt vereségeikhez.

Számos motivációs videó foglalkozik a kudarcokkal, láthatjuk, hogy a híres emberek hogyan álltak fel a sorscsapásokból, legyen szó egy fiatal kosárlabda-játékos kiszórásáról a saját csapatából (Michael Jordan), vagy egy fiatal író többszöri elutasításáról (J. K. Rowling). A kérdés az, mi szükséges ahhoz, hogy kitartsunk a nehéz pillanatokban is a céljaink mellett, még akkor is, ha a tények sokszor ellenünk szólnak?

Nem lehet csak a siker a cél

Egyrészt ott van az adott személy szemléletmódja, ami meghatározza számára a siker fogalmát. Ha egy sportoló a győzelmet tűzi ki célul, és egyedül ez motiválja, és ez határozza meg az önbizalmát, akkor mentálisan sérülékennyé válhat, hiszen számos olyan tényező van egy megmérettetésen, amire nem lesz befolyása. Csak gondoljunk bele, az esztétikai sportágak szubjektív pontozása mennyi veszélyt rejthet magában, hiszen sokszor tized- vagy századpontok határozzák meg a végeredményt. De maga az ellenfél és az ő felkészültsége is olyan faktor, amit nem lehet irányítani, befolyásolni, azaz a győzelem nem garantált.

A rögzült gondolkodásmód (Dweck, 2012) sajátossága, hogy a sportoló önmagát mindig másokhoz hasonlítja, ami azzal a veszéllyel járhat, hogy a saját fejlődési ritmusát teljesen háttérbe szorítja („Kit érdekel, hogy mennyit fejlődtem, ha nem én győzök?!”). Fő célja inkább a kudarc elkerülése lesz, ami viszont csökkenti az esélyét a jófajta kockázatvállaló viselkedésnek, amire téthelyzetben talán szüksége lenne. Ő az, aki azt hangoztatja, hogy a tehetség egy veleszületett tényező, és megkülönbezteti a versenyzői típusú sportolókat az edzésmenőktől (akik az edzésteljesítményüket nem tudják kibontakoztatni versenyeken), valamint akire a kudarc végzetesen hathat.

Ezzel szemben a fejlődő szemléletmóddal bíró sportolók önmagukra és a fejlődésükre fókuszálnak, nem a végeredmény határozza meg az elégedettségüket, hanem az, hogy az előzőekhez képest volt-e javulás a teljesítményükben. Pontosan tudják, hogy a kitartás és az erőfeszítés kifizetődő, és minden egyes hiba közelebb juttatja őket a céljukhoz. Éppen ezért egy-egy kevésbé jól sikerült verseny – bár megérinti a lelküket – nem töri meg őket, és nem tántorítja el az elhatározásuktól. Ez a hozzáállás tanulható és fejleszthető, ugyanakkora szerepe van benne a sportolónak, mint az edzőknek és a környezetnek is – mind az edzők, mind a család motivációs klímája hatással van a sportolóra.

Mentális ütköztetés

Szükséges-e ehhez a pozitív hozzáállás, kell-e, hogy a sportoló mindig csak a jó teljesítményt lássa maga előtt? Okozhat-e problémát egy-egy beugró sötét kép, legyen szó egy rossz fordulóról, vagy arról, hogy 160 méternél feljönnek rá az ellenfelek, vagy éppen egy kiforduló boka képe? Az elrontott olimpiai kvalifikációs verseny emlékképe kihathat-e a következő felkészülésre? A pozitív gondolkodás mindenható ereje megdőlni látszik – Gabriele Oettingen számos kutatással bizonyította, hogy ha céljainkkal szemben pozitív elvárásaink vannak, de a negatív tartalmú fantáziákat is elképzeljük, hatékonyabbak leszünk, mintha csak pozitív képekkel próbálnánk magunkat erősíteni.

Vizsgálataiban például a résztvevők több kilótól szabadultak meg. Hatékonyabban haladtak a folyamatban mindazok, akik „mentálisan ütköztették” (mental contrasting) önmagukat. Most képzeljük el, a csapatunk összekerül a „nagy ellenféllel”. Az újságok már régen arról cikkeznek, hogy még sosem sikerült ellenük győzni, különösen, ha ők hazai pályán játszanak, és hosszú sorokon keresztül méltatják az ellenfél hatékony támadását és agresszív, áttörhetetlen védősorát. A pozitív gondolkodás fontos része, hogy legyen reális a célkitűzés, éppen ezért elképzelni magunkat ebben a helyzetben győztesen kicsit csalóka képnek tűnhet, amit a szívünk legmélyén kétkedéssel fogadunk. Ha viszont stratégiát váltva, szembenézünk az akadályokkal, őszintén végigvesszük, hogy mikor és mi akadályozhat meg minket a céljaink elérésében, akkor tudatosan fel lehet készülni a nehéz helyzetekre, ami által élesebbek és határozottabbak lehetünk. Sportkörökben gyakran használt mondás írja le legjobban az egész folyamatot: „Reméld a legjobbat, de készülj fel a legrosszabbra.”

Számos technika és módszer áll a sportolók rendelkezésére, hogy tudatosan és hatékonyan nézzenek szembe a félelmeikkel. Ott van például az Oettingen és férje, Peter Gollwitzer által kialakított WOOP módszer (Wish, Outcome, Obstacles, Plan – Kívánság, Kimenetel, Belső akadályok, Tervezés). Ide sorolható még a Steven C. Hayes által kidolgozott Elfogadás és Elköteleződés Terápia (Acceptance and Commitment Therapy, ACT), amelynek az egyik kulcseleme az, hogy a negatív gondolatokat nem érdemes elnyomni, hanem fontos, hogy elfogadjuk azokat.

Sokat adó keresztszalag-szakadás

Az egyik órámon, amikor a sportsérülések pszichés megküzdéséről beszéltünk, az egyik hallgató, aki még mindig aktív versenyző, arról számolt be, hogy számára „sokat adott” a keresztszalag-szakadás. A sérülése után sokkal fókuszáltabbá vált a pályán, a célja felé is határozottabb lépéseket tett a kihagyás után, mint azt megelőzően. Egy keresztszalag-szakadás miatt a sportoló fél évre is kieshet a körforgásból, ami sokszor komoly következményekkel jár – a posztjára másik játékos kerülhet, esetleges edzőváltás miatt megváltozhat a játékos státusza… Egy kliensem azt mesélte, hogy egy nagy veresége után lett számára pontosan tiszta, mi is az, ami addig akadályozta őt a fejlődésében, és ezért nagyon hálás a sorsnak. Nem úgy élte meg a helyzetet, hogy kikapott, és így egy nagyon jó lehetőségtől esett el, ami a pályafutását teljesen más mederbe sodorta volna, és anyagilag is biztosabb lábakon állhatna most (pedig ezek mind tények), hanem a mélyére nézett annak, hogy mi vezetett el a vereségig, és megtalálta az önmagában rejlő akadályokat, ami viszont a fejlődésére volt hatással, nem csekély mértékben. Azaz néhány versenyző a sport által megtapasztalható nehéz helyzetet nem traumaként éli meg, hanem egyfajta poszttraumás fejlődést él meg általa. Mi volt bennük a közös? Őszintén szembenéztek a helyzetükkel, tudtak beszélni a nehézségeikről, valamint a környezetükre is tudtak támaszkodni.

Mi a következtetés? Az élsport elengedhetetlen része a kudarc is, elkerülni nem lehet, de magát az élményt felhasználhatjuk a fejlődésünk érdekében. Ha a célok kerülnek előtérbe, fontos, hogy súlyozzunk – mi az, ami hasznos és építő, és mely dolgok akadályozhatnak; mi a realitás, hol vannak a határaink, és mely alternatívák vonzók számunkra. A negatív fantáziák nem arról szólnak, hogy a sportoló mentálisan gyenge, ahogy a múlt szellemei sem azért léteznek, hogy megakadályozzanak minket álmaink elérésében. Több empátia és több megbocsájtás önmagunkkal szemben sokszor nagyobb eredményekhez vezet, mintha kegyetlenül ostoroznánk magunkat amiatt, mert éppen most nem értük el a kívánt célt. Ilyenkor duplán büntetjük magunkat, siratjuk az elszalasztott lehetőséget, és hibáztatjuk önmagunkat emiatt. Használjuk a negatív élményeinket mindaddig, amíg nem okoznak bennünk kárt, és engedjük el mindazt, amire nem volt ráhatásunk.

A cikk eredetileg az Üzlet és Pszichológia 2018. június-júliusi lapszámában jelent meg. Keresse a nagyobb újságárusoknál, vagy rendelje meg itt

 

Kovács Krisztina, sportpszichológus
a szerző cikkei

Gerő Noémi, sportpszichológus
a szerző cikkei

hirdetés
IRATKOZZON FEL
HÍRLEVELÜNKRE!

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!

hirdetés
ÉRDEKES HÍRE VAN? KÜLDJE EL NEKÜNK!
hirdetés

A HRKOMM Award 2018 nyertes pályázatainak bemutatása február 20-án. SAVE THE DATE!

hirdetés