hirdetés
hirdetés

Interjú Kovács András Péterrel

„Kell az emberek szaga”

Kovács András Péter – közismertebb nevén KAP – a karantén szimbólumarca lett. A mai napig kétmillió kattintást elért „Itthon maradok” című rapdalával, ugyanis a közvélekedés szerint még a hivatalos szerveknél is többet tett azért, hogy a magyar emberek komolyan vegyék a korlátozásokat és otthon maradjanak. Így aztán kíváncsi lettem, hogy a karantén legtöbbet idézett arcaként ő maga hogyan élte meg az elmúlt hónapokat, mi hajtotta, mi törte le, és milyen jövőt prognosztizál. Karanténinterjú, természetesen a személyes találkozás mellőzésével.

Az én tapasztalataim szerint a legtöbben holtpontról holtpontra vergődve, hullámhegyekkel-hullámvölgyekkel csináltuk végig az elmúlt két hónapot. Te hogyan élted meg a legkeményebb járványidőszakot?

Remélem, nem kell szégyenkeznem amiatt, hogy viszonylag jól. Ez mondjuk két dolognak köszönhető. Az egyik, hogy apám révén, aki sok gyötrelmet okozott a családnak, elég sötét gyerekkorom és fiatalkorom volt. Aztán valahogy sínre került ugyan az életem, de mindig is volt bennem egy érzés, hogy a „minden rendben van” csak egy átmeneti állapot, mindig gyanítottam, hogy egyszer jön valami baj. A karrieremmel és a házasságommal szerencsére minden rendben, ezért amikor beütött a vírus, tudtam, hogy na itt van, megérkezett. Nem ért felkészületlenül, mert sohasem az elmúlt tizenöt évem sikeres és kiegyensúlyozott állapotát tekintettem normálisnak. Az már csak hab a tortán, hogy a nehéz gyerekkori évek miatt viszonylag korán megtanultam érzelmileg eltávolodni a bajoktól, egyfajta sztoikus nyugalommal vagy humorral tűrni a csapásokat, szóval a járvány nem borított meg nagyon. Egyébként talán ez az ironizáló hozzáállás lehetett a stand-up felé vezető út kiindulópontja. A másik dolog pedig szintén kamaszkori „maradvány”: már a karantén legeslegelejétől elkezdtem újra naplót írni. Mindennap feljegyeztem, hogy hogyan alakul a betegség, hivatalos számokkal, aktuális történésekkel, leírtam, hogy adott napon mi rontotta vagy mi javította a kedélyemet, és ezeket visszaolvasva követni tudtam, hogy hol tartok, picit felülről tudtam elemezni magam. Már kamaszkoromban is működött, hogy ha valamit leírok, az olyan, mintha kimondanám magamnak, és ha kimondom, akkor úgy-ahogy a helyére is kerül. De hogy teljes legyen a kép: egy megzuhanásom azért volt. Az a nap, amikor augusztus 15-ig meghosszabbították a tömegrendezvényekre – lásd: színházi eseményekre is szóló – korlátozásokat. Akkor rádöbbentem, hogy még nagyon hosszú ideig nem lesz semmi, és hogy egy olyan centit kell vagdosnom, amelyen nincs nulla…

Nekem nagyon gyanús, hogy ebből a karanténnaplóból lesz egy az „Életed filmje” című estedhez hasonló one man show.

Nem, nem, nem, biztos nem lesz. Tuti, hogy nem. Már a legelején elhatároztam, hogy ha vége ennek az egésznek, egyáltalán nem akarok róla beszélni. Egyrészt én magam is őrülten vágyom vissza a normalitásba, másrészt azt érzékelem, hogy az emberek is olyan iszonyú fáradtak és kimerültek, hogy még viccként sem vennék jó néven a karanténtémákat. Ráadásul a járványhírek olyan gyorsan elvesztik az aktualitásukat, hogy már fél év múlva senki sem fog emlékezni arra, hogy a napi megélés szintjén milyen is volt ez.

De a napi aktualitásokon túl csak vannak olyan társadalmi jelenségek vagy személyes észlelések, amelyekre érdemes lesz visszatérni?

Ja persze, hogyne. Tanulságok nagyon is vannak, már az elmúlt hetekben is írtam róluk, és sokat fogok velük foglalkozni, csak a karanténon túlmutatóan. Az egyik legboldogabb megtapasztalásom, hogy hogyan értékelődnek át bennünk a karantén előtti megszokott rutindolgok. Egy mozi, egy séta a feleségemmel vagy egy fagylaltozás – hogy ezek valójában milyen elképesztően csodadolgok, amiket előtte szinte semmire sem becsültünk. A szomorú tapasztalat pedig az, hogy a politikusoktól kezdve a mexikói maffiáig hányan és hogyan használják a legprimitívebb marketingcélokra a krízist, segélyszállítmányokba meg szociális intézkedésekbe csomagolva a propagandát. Egyébként az „Itthon maradok” videómmal kapcsolatban is volt egy keserű tapasztalatom. Én azt a videót azért készítettem, mert olyan sokkolóak voltak a Nyugat-Európából érkező első járványadatok, hogy azt éreztem, valamit tenni kell, komolyan emberéleteket kell menteni. Csodálkoztam is, hogy a magyar zenészkollégák nem csaptak le előbb a lehetőségre, én mindenesetre megcsináltam az őszinte félelmemből adódó, saját kis rapemet. Aztán, ahogy elkezdett megugrani a nézettség, a megkérdezésem nélkül a videót átvette az állami média, játszani kezdték tévében, rádióban, és akkor aztán beindultak a kommentek. Hogy jól lepaktáltam a kormánnyal, és hogy „gratulálnak”, hogy én lettem a kisbíró, aki kidobolja a központi üzeneteket. Én meg csak néztem, hogy politikai hisztéria lett abból, hogy annyit akartam mondani: „Maradjatok otthon, lécci, mert gáz van!” Mellesleg a rap színvonalával kapcsolatban is kaptam kommenteket, ami viszont tök jogos. Nem vagyok rapper, csak kontárkodtam.

Ha már visszajelzések… Egy veled készült interjúban egyszer azt mondtad, hogy ti, stand-uposok a színpadon úgy botorkáltok nevetéstől nevetésig, mint a sötét erdőben fától fáig. A nevetés a támpont, ebből lehet tudni, hogy mi jó és mi nem. Ehhez képest Litkai Gergővel csináltátok a karantén alatt az online KaranTényeket, amelyről a digitális műfajból következően az égvilágon semmilyen visszajelzést nem kaptatok, még a kommentek is le voltak tiltva. Ez belülről hogy működött?

Halálos volt, a kisPeti videóimmal együtt ezek tulajdonképpen éjszakába lőtt nyílvesszők voltak. Az eddigi tapasztalatainkra tudtunk hagyatkozni, semmi másra. De mondok egy durvát: most kivételesen nem is volt fontos, hogy milyen volt a fogadtatás. Az egészet azért csináltuk, hogy mi jól érezzük magunkat, és ne bolonduljunk meg. Kösz azoknak a nézőknek, akik a mi mentális egészségünk oltárán feláldozták magukat. Nem viccelek: én begolyózom, ha nem járathatom mindennap valami új íráson az agyam. Ez volt a legnehezebb a karanténban, hogy nem volt elég kitalálandó feladat. Én a fellépéses, „normál életes” időszakban is azt élvezem a legjobban, amikor kitalálom a dolgokat, és aztán megírom őket. Persze jólesik az előadásokon a közönség szeretete, meg jó besöpörni a gázsit, de a legjobb agyalni, egy kapucsínó meg néhány keksz mellett.

(...)

A cikk teljes terjedelmében elolvasható az Üzlet és Pszichológia 2020. június–júliusi számában. Az újság megrendelhető itt.

Fotó: Georgij Merias, Jogtulajdonos: Dumaszínház

A képen Kovács András Péter.

Bódy Gergő
a szerző cikkei

(forrás: Üzlet és Pszichológia)
hirdetés

Címkék

IRATKOZZON FEL
HÍRLEVELÜNKRE!
hirdetés
ÉRDEKES HÍRE VAN? KÜLDJE EL NEKÜNK!
hirdetés

Az Üzlet és Pszichológia és a HRPWR.HU ismét bemutatja a nagy sikerű „kékgalléros” konferenciát! Kékgalléros HR kihívások 4.0 online szakmai konferencia szeptember 24-én.

Idén a Nagy Kreatív Hét teljesen biztonságosan, online stream formájában érkezik, ráadásul stúdióminőségben! Érdekel? Akkor ne hagyd ki! Jelentkezz!

2 x 1,5 órás tréningünket HR-szakembereknek, vezetőknek ajánljuk, akiknek feladata, hogy önmagukat is eddzék a változásokra, és tovább is tudják adni ezt a tudást. Oktató: Cser Alexandra, trainer partner. Időpont: október 2. péntek délután

Jelentkezzetek új versenyünkre, hogy megmutassátok, a CSR-ral valóban lehet jót tenni! Bármilyen Magyarországon tevékenykedő vállalat jelentkezhet. Nevezési határidő: 2020. november 6.

Az Üzlet és Pszichológia/HRPWR.HU, a Kreatív és a Brandfizz bemutatja: a Nagy Employer Branding Napot! - A digitális az új normális? Legyél nyolckarú HR SHIVA 1 nap alatt!

hirdetés